2020. november 30., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A régóta emlékezőnek, az eltávozottai hiányát tompán, szelíden, időhegek alatt érzékelőnek simogató, gyertya- és gesztenyeillatú ünnep november első estéje. Lélekerősítő vándorlás az időben pillanatképek, tekintetek, hangok nyomában, amelyekre, ha rálel, pár percre, félórára bekövetkezik a csoda, a jelen ködkabátján átragyogó találkozás. Az új veszteség terhe alatt görnyedő azonban, a szívre, lélekre nehezedő, szúrós fájdalommaszk alatt aligha – vagy csak töredékében – éli át mindenszentek időn és téren kívüli békéjét, vigasztalását. 

A katolikus egyház ezt a napot – az üdvözült lelkek emlékünnepét – különválasztja a 2-ai halottak napjától, amit az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert hívekért tartanak. Az idei novemberkezdés hangsúlyosabban szól róluk – az új veszteségekről, a friss családi tragédiákról –, mint az elmúlt fél évszázadban bármikor. Mintha újra háború sepert volna végig az öreg kontinensen és azon is jóval túl. Kísértetiesen emlékeztet erre az állapotra a búcsúvétel lehetetlensége, az elhantolás, hamvasztás személytelensége és az áldozat után maradt űr. A váratlanul támadt hiány, ami bizonyára elviselhetetlenebb, mint a világjárvány előtti békeidőben, amikor egyházi szertartás, templomi ének, virágok, koszorúk és együttérző gyülekezet segítette a gyász elfogadását, és nem pusztán tehetetlenül dübörgő gondolatok kerestek homályos kérdésekre – talán nem is létező – magyarázatot.

*

Ilyenkor, világítás előtt mindig betérnek hozzánk melegedni a pár nap múlva temetőkerti fagyba költöző krizantémok. Méltóságteljes némasággal szívják magukba az otthon fényeit, amivel aztán gyermekkorom szelíd őreit, anyai nagyszüleimet megajándékozom. Ezt kapják tőlem évről évre, emlékeztetőül egykori és mostani önmagamra és arra, akik egykor ők is voltak. Ezt és a piros-fehér, apró gyertyasereget, ami fiam ügyességének köszönhetően védelmezőn ragyogja majd körbe az álomba szenderülő szirmokat. Háromgenerációs – és egyben háromtagú – kicsi családunk életében közel másfél évtizede állandó és biztos pont ez az este. A kincsként őrzött és a meseként hallott történeteké, a tiszteletadásé, az imáé, és igen... a hazafelé vezető séta vidámságáé, a nevetésé, kergetőzésé. Az életé. Mert mindenszentek és halottak napja nemcsak eltávozott szeretteinkről szól, hanem rólunk, ittmaradottakról is. Az egymásba kapaszkodásról, összetartozásról. Mindarról, amit mostani, önmagából kifordult világunkban egyre inkább tilossá válik fizikai valóságában megtapasztalni, de lélekben átélni annál szükségesebb. 

Úgy gondolom, a láthatatlan ellenség ezen a november elsején jelentősen megfosztja szürkület utáni fényeitől a temetőket. Amint a médiában is elhangzott, megfogalmazódott, a tömeg elkerülése érdekében jobb is más napra időzíteni a világítást. De aki mégis ezen az estén – vagy bármelyik másikon – kimegy eltávozott szeretteihez, talán gyújthatna egy kis ,,világot” a legközelebbi, fénytelen síron is. Így mégiscsak beragyoghatná valami földi világon túli, legyőzhetetlen szépség emlékezetünk oltárait.