Színházi időkapszula

Érdekes – színháztörténeti – találkozó lesz pénteken a mikházi Csűrszínházban. Megalakulásának 50. évfordulója alkalmából újra összegyűlnek azok, akik valaha tagjai voltak a Marosvásárhelyen 1963-ban indult diákszínjátszó csoportnak, amely 1990-ig működött, és a diktatúra alatt sikerült egyfajta alternatív színházi mozgalmat is beindítania. A „Majomcsoportról” Kovács Levente rendező, a csoportot vezető tanár mesélt lapunknak.

Érdekes – színháztörténeti – találkozó lesz pénteken a mikházi Csűrszínházban. Megalakulásának 50. évfordulója alkalmából újra összegyűlnek azok, akik valaha tagjai voltak a Marosvásárhelyen 1963-ban indult diákszínjátszó csoportnak, amely 1990-ig működött, és a diktatúra alatt sikerült egyfajta alternatív színházi mozgalmat is beindítania. A „Majomcsoportról” Kovács Levente rendező, a csoportot vezető tanár mesélt lapunknak.

– Ötven év majdhogynem történelmi idő. Bizonyára nagyon sok apró epizód őrzi annak a különös időszaknak az emlékét, amely – a mai szemszögből ítélve – az erdélyi magyar egyetemi diákszínjátszás hőskora volt.

– Valóban izgalmas évtizedeket éltünk meg, amelynek ízét, savát-borsát az adta meg, hogy egy kicsit huncutkodhattunk az akkori hatalommal, sőt előadásainkkal nem egy esetben cinkosságot vállaltunk nézőinkkel együtt abban, hogy olyasmit fogalmaztunk meg, amit a diktatúra sötét éveiben máshol nem is lehetett. A színjátszó csoport 1963 és 1990 között 27 évig működött. Az 1963-ban indult marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar szakos diákjai alakították meg a kört. A Bolyai líceum dísztermében próbálgattak, ekkor szegődtem hozzájuk. Így indultunk. Aztán lassan olyanok is a csoportba kerültek, mint Kárp György, Spielmann József, Jakab (Tomcsányi) Mária, akik gyakorló színjátszók voltak, elkezdtük a munkát. Ezt a csoportot vette át a későbbiekben a diákház, az egyetemi diákművelődési központ. Próbáltunk a Pedagógiai Főiskola dísztermében, amíg le nem égett. Ezt is megpróbálták ránk fogni. Fél évig jártunk a rendőrségre, aztán kiderült, hogy a részeg kapus volt a hibás. Jártunk az orvosi egyetem aulájába, az építészeti líceum kantinjába, a Bolyai dísztermébe, szóval sok helyszínt kipróbáltunk időközben. Aztán a kemény munka meghozta a gyümölcsét is. Mi olyan avantgárd, nyugati darabokat is játsztunk, amelyek addig még nem kerültek az ország színházainak repertoárjába, 1968-ban részt vettünk a kolozsvári diákszínjátszó fesztiválon, ahol Szabadi Nóra, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház színművészének az édesanyja, Gligor Márta tanárnő alakítási díjat nyert. 1970-ben a brassói fesztiválon is sikerrel szerepeltünk, de az igazi nagy kiugrás az 1972-es temesvári fesztiválon történt, ahol Az emberke tragédiájával elnyertük a legjobb előadás, a legjobb férfi és női alakítás díját. Ekkortájt alakult ki a csoport sajátos játéka is, ami eltért a nagy kőszínházak klasszikus rendezésétől. Olyan csoportprodukciókat, kollázsokat, zenés politikai összeállításokat vittünk színre, mint a Luzitán szörny, a Mahogonny, az Emberarcok, a Rettegés és terror a harmadik birodalomban, az Évszakok, a Műtét és a Sziget. A ’70-es évek közepétől aztán valóságos tömegmozgalmat idézett elő a színtársulat. Egyre több orvostanhallgató kapcsolódott be a munkába, és több olyan X–XI.-es középiskolás diák is tagunk lett, akik a színművészeti egyetemre készültek, pl. Fülöp Zoltán, Zakariás Klára, Szabó Ildikó, Somodi Hajnal, ifj. Kovács Levente, Lőrincz Ágnes. Aztán voltak olyanok is, akik színészként, színművészeti egyetemi hallgatóként kaptak kedvet arra, hogy a darabjainkban fellépjenek, mint Panek Kati, Keresztes Sándor, Fekete Károly, Szentmiklósi Enikő, Csoma Judit, Kovács Kati, Czikéli László stb.

– Mi volt a csapat vonzereje?

– Szabadabb, improvizatívabb játékstílusunk volt, amit nagyon szeretett a közönség. A kor kényszerítő szelleme tartotta össze a csapatot. S valahogy kialakult körünkben egyfajta belső ellenállás, a másként gondolkodás. A szabadságvágy kifejezésének, a hatalom elleni cinkosságnak a műhelye lettünk. Eljöttünk a próbákra, becsuktuk az ajtót, itt ki lehetett mondani olyan dolgokat, amelyekért talán máshol, ha meghallják illetéktelen fülek, akkor börtön járt volna. Az előadások is úgy alakultak ki, hogy ezt a közönség nagyon megérezte, megértette, s ezáltal minden fellépésünk valamiféle titkos összeesküvés lett a hatalom ellen. Például Kolozsváron a Rettegés és terror… egyik délutáni előadását követően a nézők nem akartak kimenni a teremből, mert „ki tudja, mi lesz velünk kint, hiszen itt olyasmik hangzottak el, amelyeknek súlyos következményei is lehetnek.” Persze, mi is olyan trükköket alkalmaztunk, hogy az említett Rettegés és terror a harmadik birodalomban című előadást nem lehetett így nyilvánosságra hozni, hiszen nagyon sok konnotációja volt, ezért az Átkozott legyen a háború címet választottuk, amit elfogadott a cenzúra, mivel azt gondolták, hogy ez egy háborúellenes tiltakozó előadás. Emiatt szeretett minket a közönség. S ennek számtalan bizonyítéka is volt. Emlékszem, hogy ugyancsak Kolozsváron, az egyik előadás után kijöttünk a teremből, hóvihar tört ki, és az autóbuszunk nem tudott elindulni. Ekkor kétszáz kolozsvári egyetemista tolta a járművet, aminek a tetején Fall Juci gitárral énekelte az LGT ismert dalát: Miénk itt a tér. S ez is alapslágere lett a csapatnak, mivel akkor úgy gondoltuk, hogy mi itthon megteremtettük magunknak a szabadságunk terét, ahol azok között a kötöttségek között, amelyeket a különböző keretek szabtak meg a fiataloknak, kimondhattuk a véleményünket a körülöttünk levő világról. Volt is emiatt bajunk: megfigyeltek, letiltottak, feljelentettek, szövegeket kellett átírnunk, de mindezek ellenére sikerült folyamatosan működtetni a csoportot.

– A színdarabok burkolt és közvetlen politikai tartalmú üzenetének közvetítése mellett a színházi munka szakmai elismeréseket is hozott.

– Valóban, a korabeli színházi kritika is elismerte, hogy a ’70-es évek ideológiai bezártságával szemben előadásaink valami frissességet képviseltek. Harag György rendező is felfigyelt erre, és a csoportot leszerződtette Az ember tragédiájába statisztáknak. A tagok hozzáállásával, játékkedvével valami újat, mást vittünk a színházi köztudatba. A diákszínjátszó fesztiválokon zsűriző nagynevű szakemberek, mint Irina Petrescu, Ion Caramitru, Valentin Silvestru ekkor figyeltek fel rendezői munkámra, és azóta is jó kapcsolatot ápolunk. Ugyanakkor egyfajta kovász szerepünk volt a romániai magyar nyelvű egyetemi színjátszó mozgalomban is, mivel sikerült kétszer összehozni a csoportok találkozóját, amelyre rajtunk kívül brassói, temesvári és kolozsvári társulatok is eljöttek. S az is jellemző a korra, hogy Marosvásárhelyen vagy más magyarlakta városban lehetetlen volt megtartani a rendezvényt, így ezeknek a helyszíne a craiovai kultúrotthon és a galaci református parókia volt.

– Mi a története a Majomcsoport névnek?

– Tulajdonképpen hivatalosan sosem volt neve a csapatnak, mi az egyetemi diákház magyar nyelvű színjátszó csoportja voltunk. Amikor a Tiszta földet játszottuk, mindenkinek volt egy mosolygó arcú (smiley) kerek sárga plecsni a jelmezén, amivel az orvostanhallgatók viccelődtek. Valaki akkor megkérdezte Jakab András kollégánkat, hogy „ti mit csináltok ezeken a találkozókon?”, s erre felelte Bandi: „hát mit, mit?… majomkodunk”. Aztán így ragadt ránk a név: Majomcsoport. S ez azzal „vált hivatalossá”, hogy az egyik színis lány, Bartha Enikő fekete pólóra sárga cérnával egy kapaszkodó majmot hímzett. Ez lett a jelképünk.

– Különös, hogy a csoportnak sikerült átvészelnie a diktatúrát, s amikor már szabadon lehetett színtársulatot alakítani, megszűnt.

– Érdekes volt, hogy az 1989-es évad végén Sepsiszentgyörgyön játsztuk volt Mihail Sebastian Sziget című darabját, amelybe, mivel talált, beépítettük a Képzelt riport dalait. A sofőrrel megbeszéltük, hogy a zárójelenetben „közönségként” a főszereplő lánynak nyújtson át egy szál sárga rózsát, majd elénekeltük a közönséggel a Sárga rózsát. Velünk énekelte 400 ember a sepsiszentgyörgyi kultúrházban. Felemelő pillanat volt. Később kiderült, ezzel elbúcsúzott a csapat. A nyári szünidő után, ősszel elkezdtük a próbákat. Ödön von Horváth Kazimir és Karolin és William Shakespeare Ahogy tetszik című darabjait szerettük volna színre vinni 1990 januárjától, aztán jött az 1989-es esemény, és úgy elfújta az egyetemi színjátszó mozgalmat, mint az őszi szél a falevelet. Megszűntek a kötöttségek, a kényszer, a világ hirtelen felszabadult, mindennel lehetett foglalkozni, mégsem sikerült. 1990 és 1995 között négyszer próbáltuk újraindítani a csoportot, de nem volt érdeklődés. Azóta haldoklik a romániai magyar egyetemi színjátszás.

– Milyen „utóélete” volt, van a csoportnak?

– Harmadik alkalommal szervezzük meg a találkozót, az első sikertelen volt, a másodikat, fennállásunk 40 éves évfordulóját 2003-ban a Bernády Házban tartottuk. Remélem, az 50. évfordulóra sokan eljönnek, mert bár mondtam a tagoknak, hogy készüljenek a 75.-re is, nem hiszem, hogy még találkozunk. Igen színes találkozó lesz, hiszen csoportunknak nemcsak az erdélyi magyar színjátszásban volt meghatározó szerepe, hanem a vízbe dobott kő által előidézett hullámokhoz hasonlóan nagyon sokfelé gyűrűzött a hatása. Tagjaink közül sokan szétszóródtak a nagyvilágban, de mindegyre visszajelzik, hogy életük meghatározó korszaka volt a csoportbeli tagság. Megtanultak kommunikálni, nyitott, kapcsolatteremtő, az élet más terén is meghatározó, véleményformáló egyéniségek lettek, s ezt az itteni munkának köszönhetik, emiatt is megállták a helyüket ott, ahova az élet sodorta őket. Többen a volt tagok közül pályán maradtak színészként, rendezőként vagy művelődésszervezőként. Érdekes, színes epizódok fognak majd elhangzani a csoport múltjáról, de azt hiszem, mindenikünk élettörténete különleges, úgyhogy remélem, az önmagunk feltöltődése, „dop-pingolása” mellett igazi kultúrtörténeti csemege lesz a beszélgetés azok számára, akik hajdanában a nézőink voltak, de azok számára is, akik már a „szabad világban” születtek, és nem sokat tudnak arról az időszakról, amelyről mesélünk majd.