Szertelen Szóbeszéd

Két neves erdélyi újságíró, szerkesztő jelentette meg nemrég közös kötetét: Ambrus Attila és Sarány István Szóbeszéd, illetve Szertelen szószedet című könyvét – a kettős cím nem véletlen, hiszen ikerkötetről van szó – az egyik legmarkánsabb kortárs karikaturista, az újvidéki Léphaft Pál illusztrálta és tervezte, a kiadvány a két szerkesztőnek az elmúlt években megjelent, válogatott publicisztikáját tartalmazza. A Hargita Népe kiadásában megjelent kötet marosvásárhelyi könyvbemutatójára szerdán délután a Bernády Házban került sor, a szerzőkkel Karácsonyi Zsigmond, lapunk főszerkesztője beszélgetett. 

– Rendkívüli könyvbemutatón vehetünk részt, mellettem két főszerkesztő ül, és az igényes újságírás jelenkori képviselői is itt vannak a teremben – mondta Karácsonyi Zsigmond. – A kilencvenes évek elején a hazai sajtóba mondhatni berobbant egy generáció, az Attila és István nemzedéke. Ők voltak azok a fiatalok, akik úgy futottak neki az újságírásnak, hogy nem rendelkeztek ilyen jellegű végzettséggel. De megvolt bennük a tűz, az akarat, hogy visszaadják az erdélyi magyar sajtó presztízsét. Igaz, néhányan közülük elhagyták a pályát: volt, aki elment politikusnak, van, aki konzul lett, és olyan is, aki az OTP marketingigazgatójává vált. Úgy jöttek annak idején, hogy megváltoztatják a hazai sajtót, újra kivívják azt a rangot, amely sokak szerint 1990 előtt elveszett. Ambrus Attila és Sarány István életében sok párhuzamot felfedezhetünk: mindketten nős emberek, feleségük tanárnő, három gyerekük van, és egy nap különbséggel születtek. Nem csalódtak a szakmában, és a gyermekeik közül lesz aki folytassa a sajtós pályát. Az elmúlt hetekben sokat beszélgettünk arról, hogy hogyan alakult át a sajtó, milyen helyzetben van napjainkban, amikor a közösségi médiában bárki véleményt mondhat bármiről. Mennyire lehet manapság megőrizni a hitelességet?

– Nagyon nehéz idő elé néz a komoly sajtó, mert egyrészt az újságírók nem tudták meggyőzni a fiatal generációt arról, hogy a blog nem egyenértékű a sajtóval, arról, hogy kell forrásellenőrzés és visszafogott mértékletesség, másrészt a társadalom is úgy értékelte, hogy ma már mindenki közölhet véleményt, így nincsen szükség az újságíróra – válaszolta az első kérdésre Ambrus Attila. – Ez olyan, mintha azt mondanánk, mi is elkészíthetjük a vacsorát, minek mennénk étterembe, a mesterszakács menüjét fogyasztani? Mostanság mindenki nagyra tartja az ingyen-ebédet: a netes ingyensajtót. Igaz, az ingyen- ebédért nem kell fizetni, de nem is jutunk általa olyan szellemi táplálékhoz, ami előremutató. Rég nem tapasztalt bizalmatlansággal fordulnak a médiafogyasztók a sajtó felé. Remélem, előbb-utóbb ismét kiderül, hogy ez egy olyan szakma, amit állandóan tanulni kell, és aki nem tájékozódik folyamatosan arról, ami a világon történik, az csak rossz információkat juttathat el az olvasóhoz. 

– A két kötetben megjelent írások az adott napi történésekhez kötődnek, de vannak közöttük olyanok, amelyek több évvel ezelőtt íródtak. Mennyire helytálló az akkori jegyzet ma?

– A szerkesztés alatt vettem észre, hogy az akkor megoldatlan gondok megmaradtak, ez bizonyítja, hogy időszerűek a felvetéseink – árulta el Sarány István. – Mindez azonban nem töri le az optimizmusomat, bízom abban, hogy ez a mélypont, amelyből csak kilábalni lehet. A közösségi média felületein észlelhető megmutatkozási viszketegség idővel elmúlik, lassan nem fogja érdekelni az ismeretségi kört, hogy mit ettem ebédre vagy a kutyám milyen pózban fekszik. Ezeknek is lejár az ideje, az ellenőrzött információk közlésére pedig ezentúl is szükség lesz. Az más tál tészta, hogy ezt milyen formában fogjuk megtenni.

A közös kötettel, annak előzményeivel kapcsolatosan Ambrus Attila megjegyezte: – Sokan közülünk betöltötték az 50. évüket, és az akkor még közelgő évforduló kapcsán elgondolkodtunk azon, hogy érdemes összegyűjteni az elmúlt 25 évben megjelent jegyzeteinket. Én tömbmagyarságban születtem, és jelenleg szórványban, Brassóban élek, Sarány István szórványban született, és tömbmagyarságban – Csíkszeredában – él. Emiatt ugyanazon eseményekről, ugyanazon időben árnyalatnyi különbséggel szólunk, és ezzel sokkal árnyaltabb képet tudunk nyújtani arról, ami velünk, bennünk történt. Az 50. évfordulóhoz közeledve változtattunk a koncepción, és az utóbbi 5 évben született jegyzeteket gyűjtöttük egy csokorba. Léphaft Pál biztatása kellett ahhoz, hogy ez a kötet megszülessen. A Brassói Lapokban megjelent karikatúráival illusztráltuk a kötetet. Rajzaival olyasmit hozott, ami az erdélyi magyar könyvkiadásban példa nélküli: 700 kilométernyi távolságból látta, hogy mi történik Erdélyben. 170 rajza különálló egységet alkot a kötetben. Ma már sokkal érettebb fejjel tekintünk azokra a jelenségekre, amelyek velünk történtek, az elmúlt közel 30 év kvintesszenciája ez a könyv. Az írások zöme egészen konkrétan köthető bizonyos eseményekhez, mégis időtlenek: máig megoldandó gondokról is szó esik bennük. Több oka is volt annak, hogy könyv formában is megjelentettük a publicisztikánkat: az újságíró mai presztízse nem túl nagy (paradox módon még a szocializmus éveiben sem volt ilyen alacsony), és az elmúlt évek alatt kiderült, hogy a virtuális világból is kitörölhetőek adatok. A jegyzet segítségével időutazást tehet az olvasó, megtudhatja, észreveheti, hogy miként változott például a kedélyállapotunk 2012 és 2018 között. Pszichológiai lenyomatunk is ez a kötet. 

– A Kárpát-medencei magyarság kérdése is gyakran előfordul a jegyzetekben, hiszen mi, külhoni magyarok, közös médiatérben élünk. Hogyan fogadták a Brassói Lapok olvasói, hogy behozod a közbeszédbe az újvidékiek, felvidékiek problémáit?

– Megnyugtatóan hat, ha az olvasók olyasmiről olvasnak, amit maguk is megélnek, megéltek. Az újvidékiek hasonló környezetben élnek, hasonló gondok foglalkoztatják őket, de egy kicsit mintha előbbre járnának az asszimiláció történetében, mint mi, ezért rendkívül fontos, hogy elmondjuk, amit láttunk. Le tudják mérni, hogy mi volt, amit rosszul csináltak, nekünk pedig jó lenne ezeket a csapdákat elkerülni. Ugyanazt az utat járjuk, de fontos különbség az erdélyi magyarság és bánsági szórvány közt, hogy az utóbbi úgy véli, semmi sincsen veszve. Erdélyben sokszor lemondóan viszonyulunk ahhoz a sorshoz, amit meg kell élnünk. Az újvidéki Maradékon azt mondták: „Miért ne bíznánk magunkban? Még vagyunk 98-an, és ha összefogunk, csodákat tehetünk!” A vajdasági példa fontos és reménykeltő, mert azt bizonyítja, hogy ha hiszünk a jövőnkben, megteremthetjük azokat az intézményeket, amelyek segítségével megmaradhatunk. 

– Sarány István több jegyzetében is visszaverte azt a képet, amit a magyarországi újságírás rólunk akart alkotni. Volt-e erre reakció?

– Nem – válaszolta Sarány István. – Akikkel a magyarországi sajtóból napi kapcsolatban állunk, tudjuk, hogyan gondolkodnak rólunk, és gyakran előfordul, hogy akik anyagot várnak tőlünk, a maguk szájíze szerint vélekednek az erdélyi magyarságról. Hiába mondtuk, hogy mi nem tehénkével szántunk, nem járunk székely ruhában, és nem kalibában lakunk. Épp ellenkezőleg: sokszor mintha magába zárkózott világban élnénk, ugyanazt a szennyet nézzük a televízióban, mint a magyarországiak, ugyanúgy nem tudjuk, hogy mi a helyzet a világpolitikában, és arról sem értesülünk, hogy tőlünk egy karnyújtásnyira – például a Mezőségen – mi történik. A Székelyföld vászna a széleinél nagyon foszlik. Az írásaimban próbálom kifejteni mindazt, amit erről gondolok, de közben vigyázni is arra, hogy lehetőleg senkit se bántsak. 

– Az oktatással kell foglalkozni, ha reménykedünk abban, hogy lesz még egy olvasónemzedék – tette hozzá Ambrus Attila. – A mai tizenévesek például sokkal inkább nacionalisták, mint a ’90-es évekbeli fiatalok, és ezért az oktatás és a szórakoztató média a felelős. Érdekes módon ez utóbbi mesterségesen is fölháborít, olyan tartalmakat közöl a közösségi felületeken, amelyek nem biztatnak a gondolkodásra. Az oktatás is olyan helyzetben van, mint a sajtó: a fiatalok úgy érzik, hogy már nincsen rá szükségük. Erre és a nyomtatott sajtó fennmaradására is megoldást kell találni, hiszen ha nem az olvasó tart el minket, akkor a független sajtót nem tudjuk megőrizni. Nem bántam meg, hogy újságíró lettem. Úgy gondolom, keveseknek adatik meg az a lehetőség, hogy független sajtóban dolgozzanak, amelyben lehet még saját véleményt kimondani és felelős újságírást művelni. 

Sarány István az egyedülálló módon szerkesztett és tördelt kötettel kapcsolatosan megjegyezte, a könyv pályázati pénzből készült el, az anyagokat a szerzők fűzték össze. – Attila felállított egy sorrendet, én egy időszakomban egyszavas címeket adtam, ezeket betűrendbe tettem, így lett Szertelen szószedet az én címem, az Attiláé pedig Szóbeszéd. Utóbbi nagyon találó, mélyebb értelemmel is rendelkezik. Léphaft Pál nagyon sok szép könyvet tervezett, közéjük tartozik ez a kötet is: a rajzok mellett a kiadvány tipográfiáját is ő dolgozta ki. A tördelési munka a Hargita Népénél történt, fiatal kollégánk, Xantus Lehel első könyves munkája. Semmit sem bíztak a véletlenre: a könyvnek két eleje van, a munka legnehezebb pontját pedig az a rész jelentette, ahol „fordul” a kötet. 

– A szövegek támogatják egymást, lehetőséget teremtenek arra, hogy az olvasó továbbgondolja őket – árulta el Ambrus Attila. – Véleményem szerint nem az a jó jegyzetíró, akivel az olvasók zöme egyetért, hanem az, aki elindít egy gondolkodási folyamatot az olvasóban, ami akár a véleményét is megváltoztathatja. Reméljük, hogy közös kötetünk ilyen írásokból áll.