Szerencsesziget

• 2014-02-04 15:29:35

• Nagy Székely Ildikó

Piros napernyő vonzza a nyárnyomokra vágyó tekintetet a főtéri jégvilágban. Egy fehér asztalka fölé feszítették ki az utcán, alatta megannyi fényes felületű, számokkal teli kártya és egy mobiltelefon.

Piros napernyő vonzza a nyárnyomokra vágyó tekintetet a főtéri jégvilágban. Egy fehér asztalka fölé feszítették ki az utcán, alatta megannyi fényes felületű, számokkal teli kártya és egy mobiltelefon. Utóbbit nem látni, a hangja árulja el ottlé-tét. Egy magyar rádióadó műsora árad belőle a járókelőkre. Éppen híreket mondanak, amikor megállok a közelben. Mintha egy apró, láthatatlan lényektől védett szigetre érkeztem volna. Az idős férfi zavartan néz rám az asztal mögül. Nézzek szét máshol – tanácsolja, amikor arra kérem, mesélje el a történetét –, benne nincs semmi érdekes.

– Nem szokott itt fázni? – kérdem mégis.

– Hát, hideg van. Látja, most hozzák a teám.

Egy fiatalember rózsaszín folyadékot tartalmazó üveget nyújt feléje. A kezébe fogja, belekortyol.

– Sokan vesznek sorsjegyet? – faggatom újra.

– Elég gyengén megy az árulás, főleg a hét elején. Ma is csak egyet adtam még el. Csütörtökre, péntekre aztán fellendül egy kicsit a forgalom. De a lakótelepeken sokkal többen vásárolnak ilyesmit, itt, a központban inkább csak azok, akik vidékről jönnek be, bándiak, szentpéteriek.

– Inkább fiatal vagy idős kliensei vannak?

– Idősek. Sokan azért játszanak, hogy segítsék a családjukat vagy meglepjék valamivel az unokákat. Minden hónapban tizenkettedikétől indul be az üzlet, amikor megjön a nyugdíj, 25-éig elég sok sorsjegyet el tudok adni. Utána aztán szünet.

– Akkor most éppen „holtszezon” van.

– Az. De azért akadnak olyan kliensek is, aki minden héten szerencsét próbálnak. Mostanra már kialakult az állandó vevők köre.

– Emlékszik olyanokra, akik nyertek?

– Persze. Voltak, akik pár száz lejt, volt, aki huszonötöt. Egyszer egy férfi azzal jött oda hozzám, hogy nyert egy autót, de elvesztette a sorsjegyet, valószínűleg a felesége kimosta a kabátját, amiben volt, így nem kaphatta meg a járművet.

– Mióta árul sorsjegyet?

– Júniusban kezdtem. Tizenegy éve betegnyugdíjas vagyok, muszáj pótolni valamivel a jövedelmet. Itt többet keresek, mint amennyi nyugdíjat kapok. Meg aztán van valami tennivalóm. Jobb, mint otthon ülni, és nézni a tévét egész nap.

– Korábban mivel foglalkozott?

– A repülőtéren raktárosként dolgoztam. De az már nagyon rég volt.

– Mindig itt van, időjárástól függetlenül?

– Mindig. Nem állok a legszerencsésebb helyen, ezen az oldalon nincsenek bankok, nincs hova behúzódni esőben, hóban. Csak őrizzük itt egymást Szent Ferenccel – mosolyodik el váratlanul.

– Nyáron vagy télen nehezebb?

– Nyáron. Volt olyan, hogy úgy éreztem, megfulladok a nagy melegben. Ilyenkor, télen csak addig rossz, amíg kipakolom a sorsjegyeket. Lefagynak az ujjaim közben.

Gyerekekről, unokákról érdeklődöm. Nincsenek – mondja, de nem él egészen egyedül. Úgy érzem, tiltott területre tévedt a beszélgetés, témát váltok.

– Ön nem szokott sorsjegyet vásárolni?

– Olyant, amilyent árulok, nem szabad. Régebb még vettem egy-egy lottót, néha nyertem is. 1998-ban 3 millió lejt, az akkor szép összegnek számított. Keresztrejtvényezni is szeretek, be is szoktam küldeni a megfejtéseket. Nemegyszer nyertem már így könyveket.

– Ez a rádió állított meg – árulom el indulás előtt.

– El kell tölteni valamivel az időt – mutat a füzetje alól duruzsoló telefonra. – Van, akit zavar, tudom jól, de nem érdekel.

Időjárás-jelentés következik. Tízlépésnyire az ernyő védte szigettől már nem hallom a hangokat. Pedig jólesne, ha még elkísérnének egy darabig.