Szépek, csúfak mulatoztak

Ostorcsattogtatásra ébredtek szombaton a kibédi utcák. A helyi iskola udvarán színes, díszes társaság  gyülekezett, fátyolos, szende (fiú)menyasszony, mellette a fehér csipkébe öltözött vőlegény, körülöttük a vidám, zajos „násznép” – a térségben egyedinek számító ifjúsági farsangi játék szereplői. 

Míg más vidékeken ebben az időszakban jelképesen temetik, elégetik a telet, Kibéden sok évtizede a lakodalom szimbólumrendszeréhez kapcsolódik a tavaszvárás ünnepe. A hagyományos farsangi lakodalmat mindig a 14 és 20 év közötti helybéli fiúk szervezik meg és játsszák el. A fiatalokat jó pár éve Barabási Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes vezetője irányítja, segíti a felkészülésben és a játék bemutatásában. Kibédi születésűként magáénak érzi a rituálét, amelynek múltjáról és jelenéről is szívesen mesélt.

– A farsangi lakodalom már a huszadik század első felében létezett Kibéden, sőt, az iskolai levéltárban talált 19. század végi feljegyzés szerint még korábbi időkből származik ez a hagyomány. A játékban húsz évnél nem idősebb, katonakorhoz közel álló fiúk vesznek részt, a rituálé így a legénykorból a felnőttlétbe való átmenetet is szimbolizálja. A szereplők szépekre és csúfakra oszlanak. Előbbiek közé tartozik a fehér bojér, azaz a vőlegény és párja, aztán a piros bojér a párjával, a huszár, az úrfi, a kisasszony, a két vőfély – ők a bekérők – és a két lovas. A szépekhez tartoznak a pénzszedők is, akik nem öltöznek be, civilben kísérik a menetet. A csúfak között szerepel a két koldus, akik ételt kéregetnek 

a lakodalomba, illetve az álarcot viselő ostorosok. Utóbbiaknak az a feladatuk, hogy ostorcsattogtatással vigyázzanak a szépekre, hogy kár ne essék a ruhájukban. Minden szépnek van egy ostorosa. A lakodalmas menet bejárja a falut, mindig ugyanazon az útvonalon haladnak, és ahol beengedik őket, ott táncolnak egyet, illetve a ház asszonyát, lányát is megtáncoltatják. A vendéglátóktól harapnivalót és pénzt gyűjtenek az esti bálba. A fiatalok rendszerint már szilveszter után elkezdenek készülni erre az eseményre, az év első napjaitól hallani a faluban az ostorcsattogást – tette hozzá Barabási Attila, majd azt is elmondta, hogy különleges öltözéküket is részben maguk a farsangolók készítik, ők fonják az ostort is, végén a fogyóeszköznek számító, gyakran pótolandó csapóval. A falovak is a faluban 

„születtek” – tudtuk meg beszélgetőtársunktól, aki a továbbiakban az ostorosok birkabőrből készült maszkjaira, a koldus birkabundájára és átalvetőjére, illetve a násznép színes kendőire, szalagjaira hívta fel a figyelmünket.

– Most még mindenki szép, de pár óra múlva nyakig sárosak lesznek – jegyezte meg Barabási Attila. Közben hegedűjével a kezében – a hetvenes évek kibédi farsangjait is végigmuzsikáló – Farkas József is feltűnt. A fiatalok egy utolsó, gyors próbára vonultak be az iskolába, aztán nemsokára csattogtatva, viccelődve útnak indult a csapat.

„Az örömünk is más volt...”

Az első ház udvarán szendviccsel, borral, kaláccsal várták a „násznépet”. 

– Szeretnők a hagyományokat felidézni, kérjük a farsangolókat beengeni – hangzott el a kapuban, aztán rögtön a bebocsátás után táncra is perdült a vendégsereg. Számos portánál játszódott le ez a forgatókönyv, kisebb-nagyobb, a tizenévesek játékos kedve és a lehetőségek adta változtatásokkal. Volt, ahol főleg a játékban részt vevő gyermek, unoka kedvéért, máshol a múltidézés, hagyományápolás öröméért nyitottak ajtót a falubeliek. Berecki Anna a ház előtt üdítővel, házi süteményekkel fogadta a menetet.

– Melyik szedi a pénzt? – kérdezte a fiúkat a beavatottak magabiztosságával, aztán kérésünkre régi farsangokról mesélt. 

– Évtizedekkel ezelőtt sokkal többen voltak, a fél utcát elfoglalták a farsangozók. Valahogy mi, vendéglátók is másképp, lelkesebben fogadtuk őket. Más volt..., az örömünk is más volt akkoriban. Mindenesetre azért szép, hogy máig megtartották ezt a szokást.

Nemsokára Nagy Erzsébet nyugalmazott óvónő háza elé értünk. A kibédiek Böske óvó nénijének férje, Nagy Mihály tanította be és irányította egykor a farsangozó fiatalokat. 

– A negyvenes években, a II. világháború időszakában maradt abba, és a hatvanas évek végén indult itt újra a farsangi lakodalom. Akkoriban mindig vasárnap tartották – mondta Böske néni, míg szomszédasszonya, Madaras Anna arra is emlékezett, hogy 1959-ben, leányként három szépet is öltöztetett. Évtizedekkel korábban, 1928-ban az ő apja volt a piros bojér, erről fénykép is tanúskodik, csak elkeveredett valahova.

Mindenki ostorosnak készül

Az egyik udvaron tízéves, kezében ostort szorongató fiúcskával találkoztunk. Norbinak hívják, mondta, majd azt is elárulta, hogy már nagyon kíván ostoros lenni a farsangi menetben. 

– Mindenkinek ez a vágya, az ostorosok ugyanis szabadon mozoghatnak, játszhatnak, nem kell egy meghatározott rend szerint vonulniuk. Ostoros azonban csak az lehet, aki már legalább kétszer a szépek táborába tartozott – magyarázta Barabási Attila, majd azt is felidézte, hogy élete első farsangján vőlegény, egy évvel később koldus volt, azután kétszer játszhatta az ostoros szerepét, mi több, a negyedik alkalommal lógó ostoros lehetett.

– A lógó ostorosnak nincs szépe, akire vigyázzon, ő az egész menetet felügyeli, ő a szervező. Ez a szereplő most hiányzik – tudtuk meg Barabási Attilától. Később fiával, Zsolttal is váltottunk pár szót, aki már volt lovas és koldus, tavaly és idén pedig az ostorosok álarcát viselhette.

– Aki egyszer magára öltötte ezt a ruhát, biztos, hogy másodszorra is megteszi – jegyezte meg később Barabási Attila. Közben a lakodalmasok is továbbindultak, szilveszteri éjszakát idéző hangos csattanások kísérték útjukat.