2019. augusztus 25., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Szempontok

– Első emléked Marosvásárhelyről…? 

– 1969-ben facér legényként, sörszezonban, beálltam pincérnek a marosvásárhelyi szép emlékű becsületsüllyesztőbe, a bulevárdi Tulipánba. Életfenntartó francia magánórái végeztével naponta besétapálcázott gróf Teleki Ádám, és olyan nagyúri lezserséggel rendelt egy deci monopolt, mintha az olcsó márka a monopóliuma lett volna: „Ön monplőr, möszjő!“. Később hallottam róla, hogy amikor már az agyára ment a monoton önéletrajzírás a szekuritátén, csak ennyit firkantott: „Ezerkétszázvalahányban II. Endre grófi címet adományozott az akkori ősömnek. Ott kezdődött a baj…”


– Hol kezdődött a te „bajod”, Zoltán? 

– Az én bajom ott kezdődött, hogy édesapám csak úgy vaktában sportosztályba felvételiztetett a Bolyai középiskolába, majd bepöccintett a bentlakásba. Az agyonkényeztetett egyke, az addig szabadon kószáló, kerékpárbravúrkodó, félkézből mintatanuló, a helység egyetlen értelmiségi úrfija kijárási tilalomba, délutáni és éjszakai zárkába került. Ugyanazon az udvaron volt a tan-, a szilencium-, a tornaterem, a kantin és a hálószoba. No meg sportolnom kellett! Pedig a szerekről úgy hulltam le, „mint ruha másról a boldog szerelemben”. Ráadásul én vezettem a tornasort, merthogy én voltam a legmagasabb. Otthon Gólyalábúnak csúfoltak. Kosárlabdára szakosodtam, amit a felvételin láttam először, mert akkor még nem létezett televízió, és ez a sportág a hat falu – melyekben gyermekeskedtem – egyikében sem volt divatos. A magasugrást is csak kerítésen keresztül gyakorolták a rajtakapott férfiak, a kézilabdát az utánuk hajított göröngy jelentette, a hosszútávfutást a szomszéd falu báljából kirúgott legény képviselte, a vívást a lakodalomban berúgott bicskavillogtató... Ültem hát a padban, és ábrándoztam, a bentlakásban meg gyámoltalankodtam – a falusi eminens tanuló ismerkedett a még nem tapasztalt osztályzatokkal. Tanárcsemeteként azon méláztam, hátha becsúszom valahogy az ötszáz méterre levő Pedagógiai Főiskolára...

– Milyen volt a gyermekkorod?

– Földi pályabotorkálásomat egy temető mellett kezdtem, mégpedig a mezőségi Ölyvesen. Édesapám mezőségi volt: Székelykövesden született, elsőnek a szegényparaszti családban. Nagyenyeden tanult, kántortanítói diplomával igazolva magát, vitte a szásznádasi Jakab földbirtokos úr Karády-frizurás Emma lányát Ölyvesre, a református templom tövébe. A férjhez adás egyik szempontja lehetett, hogy a szőkeség már betöltötte a 25. évét, s mögötte még három kisasszonyka sóvárgott. Az egyházi hivatali lakás most is szomszédtalanul áll a hegyoldali templom mellett, kánikulában is fagyosan nézve a megkapó panorámát, mely mögött a mezőrücsi szülészet volt, ahol 1949. augusztus 26-án „érdekelt” voltam. A magaslati klimatikai anomáliák miatt jórészt a nádasi családi meleg(ség)ben eszmélkedtem. Édesapámban szétválasztatták a kántort és a tanítót – a tanügy és a család javára. Így kerültünk Székesre, onnan Székelykálba, ahol anyuka úri csemetéjeként máris ki kellett rínom a falusi kölyökegyformaságból. Ezért porban-sárban spílhózniban tündököltem, bubifrizurásan. És persze mintaóvodás voltam. Már hatévesen főszerepet játsztam valami gyermekünnepségen: részeg férjként tépdestem a fehérneműt a szárítókötélről. Az alakításom máig nyomot hagyott bennem. Akárcsak az akkoriban a falvakat elárasztó bunkó pártaktivisták sáskahada. Eme felkapaszkodott munkakerülő urak általában nálunk ették-itták magukat böfögősre, már csak annál fogva is, hogy édesanyám, varrónői felsőbb iskolai végzettséggel, a néptanácsnál titkárnősködött. No meg tűrnünk is kellett, mert a nagyapám kulák volt. Nyáron nagyon szerettem Nádason kölyökösködni: nagy kert, a végében patak, fölötte erdő, az istállóban ló, a csűrben verébfészkek, galambok a kupás cserépen, mászni való gyümölcs- és fenyőfák, kutya, macska... minden együtt. És határtalan határ. Igaz, a közelben sehol egy magyar gyermek, de volt egy remek barátom, akitől játszva megtanultam románul. A kulákbörtönöket zokszó nélkül megjárt, törhetetlen, velem elsőunokás nagyapám, az én drága Tattyusom, 87 éves korában halt meg. Mondhatnám: egészségesen. Az egyetlen voltam a családban, aki tegezte. Próbálkozott szegény, de a paraszti munkával nem tudott kifogni rajtam. 

– Hol kezdted az elemit? 

– Jobbágytelkén kezdtem, mert apámat az ún. levelezőin számtan-fizika tanárrá rangosították. Onnan a kegyetlen tél, a lakás kifűthetetlensége üldözte el a családot. Egy év múltával Jobbágytelkéről nagyapám bútorostól átszekereztetett bennünket Szentgericére. Útközben könyörögtem ki édesanyámtól, hogy titkosítsa a Tutuka becenevemet. Édesanyám sokat dolgozott, mindig szomorú volt, büszkén félt, mély hittel imádkozott, aggódott értem, meg akart óvni a földi hiúságoktól, a léhaságtól, mindent beosztott – és a faluban mindenkiről mindent tudott. Édesapám mindig humorizált, élvezte a bort, a társaságot, a téli színházasdit, a gondtalanságot, de főképp a tanítást.

– Mi következett érettségi után?

– A napi órarendszerű vesszőfutás inkább elvette a kedvemet a sporttól. Miután leérettségiztem, már csak 100 métert kellett távgyalogolnom: ennyire volt a Bolyai a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézettől, ahová egyből bejutottam. Vagy tehetséges voltam, vagy a bizottság volt tehetségtelen. Első év végén tehetségesnek minősültem, a második végén tehetségtelennek. Megismételtem a másodévet, és ismét tehetségtelennek bizonyultam. Elmentem Kolozsvárra a magyar–angol szakra... másodévre! (A középiskolában oroszt és franciát tanultam.) De angolul azóta sem tanultam meg, csak németül, tűrhetően. Kolozsváron többet jártam a Diákházba műkedvelő színjátszani, mint a filológiára tanulni, mert Bereczky Péter rendező kezén kiderült, hogy tehetséges vagyok. Az államvizsga tájékán, csoportfelelősként elvittem az előadást Vásárhelyre, hogy éle-temben egyszer mégis felléphessek a színművészeti intézet színpadán. 

– Hol kezdődött tanári pályafutásod?

– Angol-, orosz- és tornatanár voltam két hónapot Kézdikőváron; községszinten 27 fiatal értelmiségi hölgy körében, aztán szakirányító lettem két hetet a kézdivásárhelyi kultúrházban. Rég túl voltam az első szerelmen, ami az első másodévem után jött, és a második másodévem után ment. Védett a Szentlélek, mert leendő feleségem fényképe már huzatos pénztárcámban lapult. Őt a harmadik másodévemen ismertem meg Kolozsváron. Az első harmadévem eleji, akkor bosszantó félreértésből eredően tartottunk ki egymás mellett 33 és fél évet – vagyis: haláláig. 

– Korábban azt mondtad, hogy felléptetek Vásárhelyen is…

– Ennek az előadásnak köszönhetően ’73 novemberében harmadszor kezdtem másodévet a marosvásárhelyi színin. Mégpedig annak az évfolyamvezető tanárnak az osztályában, aki azelőtt tehetségtelennek minősített, de akkor épp külföldön tartózkodott. Végzéskor két színházhoz hívtak; utánanéztem, nem tréfál-e valaki? Sepsiszentgyörgyöt választottam. Fő szempont: a feleségem odavalósi. Haza is került hamarosan a tanügybe.

– Milyen volt a színházi cenzúra, mennyire lehetett kijátszani az átkosban?

– A bemutató előszemlélő csapatának fele szakbizottság, másik fele pártbizottság volt. Az utóbbi résszel adódtak gubancok: az állásreszketőkkel, a pártnyalókkal, a „beszolgálatosokkal“, a betojósokkal, az okoskodókkal, a született ostobákkal... (Pártbeszéd egy vizionálás kezdetén. Megyei párttitkárnő: Az az oldal üres marad? Rendező: Oda jön majd a madrigál. P.nő: Az más. Már azt hittem, ott nem lesz díszlet.) Tamási Boldog nyárfalevelét már a próbák idején elfújta a szél – a kakastoll szó miatt; Sütő András Pompás Gedeonját 107 próbával, ötödszöri nekifutásra engedték bemutatnunk – nem volt eléggé negatív a báró; Csurka István Házmestersiratójának életerős előadását kevés idő múltán sirattatták el velünk – a Kossuth-nótát összetévesztették a magyar himnusszal; az egyik kabaré-előadást telefonon kurtították meg, mert a kollega azt fújta: „Vágóhídra néz az ablakom”; a hétfő este kezdendő magyarországi turnénk előtt péntek délben kötötték el az utat, a telefonközpontban kikapcsolva a külföldi vonalakat. ’83-85 tájékára oda szegényedtünk, hogy a hónapokig nyúzott szilveszteri kabarénk bevezetőjeként ajándék sült malacot sorsoltunk ki; ’86. január 15-én eltemettük a vétlenül politikai börtönt szenvedett Visky Árpád volt főszínészünket; a szekuritáté tisztje irodát kapott a színházban; beharangozták a román társulat nyakunkba ejtőernyőzését. Nekem szerencsére nem kellett bevárnom a nagynemzet művészeit... A két évvel korábban kitelepedett kollegám meghívott Bécsbe. Az illetékes elvtárs addig csűrte-csavarta a keleti nyarat, míg végül nyugati szélnek eresztett.

– Mikor hagytad el Erdélyt?

– 1986. augusztus 15. hajnalán, Bécsbe robogó vonaton. Már Kolozsváron berontottak a fülkékbe az egyenruhások, s míg a vagon haladt, szétszedtek ülést, plafont, falat, s a becsületünkből nem maradt egy falat. Irigy gyűlölettel hasított a szemük a képünkbe. Keserűen kuncogtam magamban: ti vagytok hős katonák?

– Emlékszel arra, hogy mi volt az első kereseted?

– Első keresetem? Négy újsütetű keleti cimbora, ácsorogtunk hajnalban a gyümölcskirakó nagypiacon, ládacipelésre sóvárogva. Egyszer csak hozzám lépett egy elárusító, és a kezembe nyomott egy százschillingest, nyájasan intve, hogy szíveskedjünk odébbállni a betonasztala elől. Aztán következett egy tizennégy és fél órás (nem színpadi!) sóderezés. Majd egyedül maradtam egy nyitott falú falusi ház tövében vízlevezetőt vájni. Azzal áltattam magam, hogy a padló a színpad, az udvar a nézőtér, én a zenekari árokban állok, az ásó és a lapát hangszer. Halkan még énekeltem is a lágerslágeremet: „Csillagos ég, merre van a magyar hazám...” Bécsben sok mesterség űzött engem, mert nem értettem semmihez. Csak kuliztam, kuliztam rendszertelenül. És zabáltam, zabáltam jegyrendszertelenül. Szívtam, szívtam a levegőt szabadon. Az asszonykára várva – nehogy ne engedjék ki –utasítottam vissza a (müncheni) Szabad Európa Rádió bemondói állását. Továbbra is kényszerválogattam a munkahelyeket, mígnem – a feleség ötletére – taxisofőri diplomát szereztem. Taxínész lettem. Így én voltam Ausztria legjobb magyar színésze és legolvasottabb taxisofőre. Inkább vittem az utasokat a bécsi színházakba, minthogy magam mentem volna. Kínszenvedésnek bizonyult nézőtéren ülnöm. Még Pesten is, ahol legalább értettem a nyelvet. De a kábulat maradt. Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége, valamint az Europa Club hátszelének dőlve 26 éven keresztül makacsul kultúrmunkálkodtam. 

– 2008-ban Bánffy Miklós-díjat kaptál.

– A pompás kinézetelű okirat imígyen szól: Az Erdélyi Magyar Közművelődési

Egyesület Székely Szabó Zoltán részére, fáradhatatlan szervezőmunkájáért, melynek eredményeképpen a Magyarország határain túl működő magyar színtársulatok rendszeresen jelen vannak Bécsben és más ausztriai településeken, a BÁNFFY MIKLÓS-díjat adományozza. 1988-ban a bécsi Europa Club vezetőségi tagja, kultúrfelelőse lettem. 1990 után kaput tártam a Magyarország határain kívüli magyar színészeknek, íróknak, költőknek, politikusoknak. 1992. november 6-a és 2015. március 28-a között – az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége, majd az Europa Club ernyője alatt – 65 alkalommal hívtam meg 17 színtársulatot, színi és zenei együttest; már 1990-től felléptettem hozzávetőleg 35-40 előadóművészt, toll- és politikai szóforgatót. (Saját kabaréval én is ágáltam erre-arra.) A meghívókat én borítékoltam, postáztam, a jegyeket végig én árultam (olykor házhoz vittem a taxival), a bérelt termeket én takarítottam (2004-ig a feleségem segítségével). Amíg kellett, eljártam Budapestre intézni a vízumot. A vendégeket bécsi és környékbeli baráti családoknál szállásoltam el, alkalmanként két éjszakára, így elég jól meg tudtuk őket fizetni, előre megegyezett összeggel. Kisebb csapatokat néhányszor Linzbe is elvittem, egyet pedig Felvidékre. Az előadások sorát természetesen a magunkéval kezdtem: az Emigránsok című tragikomédiával, melyet hat évvel korábban hagytam otthon. 1992 őszén Bécsből elvágtattunk vele Salzburgba és Grazba. Persze esett galiba is bőven, főleg a rozzant járművekkel. Egyszer például busztulajdonos lettem: az osztrák rendőrség szemrebbenés nélkül a nevemre terhelte a temesvári színház kölcsönzött, széteséssel viaskodó monstrumát, és bezáratta egy városvégi javítóintézetbe. A román követség vakarta ki onnan és húzatta át a határon – üresen, rendőri felhajtással. Attól fogva a vendégek Mosonmagyaróváron átszálltak az odaszervezett kocsikaravánba. 

– Mennyire volt segítségedre a feleséged, aki két évvel később került ki Bécsbe?

– A színházi és minden másmilyen harcomban Edit, a feleségem kitűnő hívem volt. Szerencsémre a metszőolló szerepét is jól játszta: nyesegette a vadhajtásaimat, csitította a fölös düheimet, diplomatáskodott... és örömmel fogadta a társulatokat. A ruhatáramat is kiosztotta, miután a marosvásárhelyi fiúk kisbuszát kifosztották a pesti konzulátus közelében. Editem német–magyar szakot végzett, mikor én tettem az angolt. Szorgalmas volt, közvetlen, megnyerő. Imádta a gyermekeket, de sajáthoz nem volt szerencséje. Egyéb nem is bántotta. Csak az átkozott feketekávét és a cigarettát ne találták volna fel! Erre a kettőre ment rá az élete 2004-ben. Pontosan akkor, amikor végre felszusszanhattunk volna a Duna-parti erkélyünkön…

– Hogyan tovább 2004 után?

– Még lehúztam tíz évet Bécsben, egy igénytelenebb lakásban, a színházasdiból nem engedtem. Szerveztem tovább Bécsben, nyaranta a kisvárdai fesztiválon lábatlankodtam (összesen húsz alkalommal), olykor a taxit szegre akasztottam, pihentem, hazajöttem játszani, nehogy spórolni találjak. A 2010-11-es évad felét Kézdivásárhelyen művészkedtem el: Török Viola hívott meg a Tündöklő Jeromosba, de odaragadtam a szilveszteri kabaréhoz és a Tisztújításhoz. Később még vendégfelléptem Violánál a Vitéz lélekben és a Viharban. 2014. szeptember 1-re ébredtem nyugdíjra, 11-én megműtötték a bal szememet, november 17-én kikötöttem Marosvásárhelyen. És nem csalódtam. Azt kaptam, amire számítottam, leszámítva egy könyvet: a Teleki Tékában felszolgálták nekem ükapám, homródalmási Jakab János 1838-ban, Marosvásárhelyen megjelent, latin nyelvű, 48 oldalas magyar bevezetőjű jogi szakkönyvét: A’ TÖRVÉNYKEZÉS RENDÉN ELÉ FORDULÓ STYLUSOK’ MAGYARÁZATJÁROL ÉS ELOSZTÁSÁROL. Második megbővitett kiadás. (Az első 1834-es.) Az illusztris szerző bejáratos volt a Bolyai családhoz, Jánosnál csupán két évvel lévén fiatalabb, és egynéhány ház tulajdonosaként többszörösen szomszédja is. A már Nádason lakó, Dicsőszentmárton kerületi főszolgabíró ifj. Jakab János szintén jogot végzett. Költő volt, mint én kamaszkoromban. Csakhogy nekem idejében megjött az önkritikám: 92 klapanciámat gyújtottam meg a tornácon. Nem akartam leégni, inkább égjen le a ház. Később a szerelem ugyan még előhascsikart belőlem néhány kínrímet, de aztán leülepedtem a prózára.

– Valójában már itthon elkezdtél írni, bedolgozni a lapoknak…

– Sepsiszentgyörgyi színész koromban apró hétköznapi jelenségekre parittyáztam a napilapban; az Új Életben megjelent néhány sápadt humurolmányom (Varró Ilona rúzsozgatta őket); az Ifjúmunkásnál a fiatal színészekkel készített interjúimat Gergely Tamás támogatta, hogy ki ne essenek a lapból; a Brassói Lapokban Sipos András közölte a szentgyörgyi művészekkel és műszakiakkal barkácsolt interjúimat, majd a Plugor Sándor karikatúráihoz írt sértegetéseimet; Gajzágó Márton időszaki lapjában is szellemeskedtem. Bécsben a humorolmányaimat egyre gyakrabban sütögettem el, ahol csak tehettem, írásban is terjesztettem. Mondhatnám, a kondukátor kilövése az én ötletem volt, annyira idejében javasoltam. Amikor már tehettem, idehaza is hangoztattam a múltat és a jelent birizgáló meglátásaimat, no meg színházi témákat is láttattam. Tizenöt könyvet bütyköltem össze, közülük tizenhármat saját farzsebemből fizettem ki. Íme unalomkeltésül: Dákok a nyitott égbolton (1991); Öntudat és faeke (1992); Volt egyszer egy társulat (a sepsiszentgyörgyi színház ezelőtt 35 évvel, 1993); Egy nemzedék – két felvonásban (interjúk fiatal erdélyi színészekkel, 1994); Az elvtárs nem vész el (politikai szatírák, (1996); Könnyű nekem (politikai kabaré, 2003); Az semmi! (színházi hanták, zűrök, féltékenység, viccek, 2007); Tutuka avagy Az utolsó Szabó (humoros önéletrajz a Bécsbe távozásomig, 2009); Egy nemzedék három felvonásban (a korábbi interjúkötet egy körrel megtoldva, 2012); Szerencsés jó estét kívánok e háznak... – (Széllyes Sándor emlékezete, 2013); Végtelen farsang (politikai szatírák 1989-től 2014-ig, 2014); Színházasság (bécsi színházasdim, színházi anekdoták és viccek, 2015); 25 maradhat? (a Gruppen-hecc Kabarétársulat első 25 éve, 2015); Járd ki, lábam! (60 éves az Állami Székely Népi Együttes~Állami Ének- és Táncegyüttes~Maros Művészegyüttes, 2016); Különjárat (politikai szatírák és kocsmai anekdoták, 2017). Írásaimra alapozva az itthon kiújult szempontjaimat rendszertelenül, de kezelem. A gyógyszer neve: Tutukantuálé. Összetétele: egy rész Tutuka-humor, öt rész vidám kan-dal (volt és mostani kan dalnokok – lásd Cantuale együttes –: Bakos Levente, Biró Péter, Ferencz Csaba Örs, Márton Zsolt Barna, Nyilas Szabolcs, Suba László, Szabó Levente).

– Milyen a kapcsolatod a marosvásárhelyi Spectrum Színházzal?

– Visszamigráltamkor vártam, hogy nyisson a Spectrum Színház. És nyitott – felém is. Három bemutató erejéig: Sirály (Csehov), A nők iskolája (Moli?re), A szekrény titka – eredetiben Naftalin (Heltai Jenő). Az első kettőt Török Viola, a harmadikat Kovács Levente rendezte. Kedvemre játszva búcsúztam a SZÍNHÁZTÓL. A titokzatos szekrény bezárva. A szerepeim vállfán.

 Naftalinban.




Kapcsolódó cikkek:

Csáky Zoltán könyvbemutatója

2019-08-23 11:37:45 // -

Aláírták a kivitelezési szerződést

2019-08-14 13:21:27 // -

a Nyárádtő – Dicsőszentmárton közötti megyei út felújítására