Szembenézve Pataky Etelkával

120 éve született az „udvarházak festője”,

Gidófalvyné Pataky Etelka. Az ő szuggesztív önarcképe fogadja a kiállításra belépőket a marosvásárhelyi unitárius egyházközség Bolyai téri Dersi János termében. Ez a legmarkánsabb, legmegkapóbb festmény a november 4-én nyílt emléktárlaton. Persze, mint a műalkotások értékelése esetében általában, ez a kijelentés is vitatható. Lehetnek olyanok, akik más-más alkotásra szavaznának aszerint, hogy kit melyik téma, milyen színvilág, miféle technika érint meg inkább, és így tovább. A festőnő, akivel egykori „osztályellenségként” csúnyán elbánt a történelem, pontosabban az elnyomó hatalom, nem hagyta, hogy kiaknázatlanul maradjon a tehetsége, de teljes kibontakoztatását már ellehetetlenítették, a diktatúra tiltásokkal igyekezett „elhallgattatni”. Így is gazdag az életműve, noha nagyon sok alkotása a háborúk, a kitelepítés, a kényszerlakhelyre költöztetés következtében eltűnt, megsemmisült. És lappangó állapotban is sokfelé meghúzódhat jó néhány. Szerencsére az örökösöknél, rokonoknál, barátoknál, ismerősöknél számos Pataky-kép található ma is. Kiállításuk mindig egyfajta jóvátétel az 1984-ben elhunyt festőnő számára. És képeivel kellemes felidézni a letűnt kort, amelynek a művész a derűs, szép, emberséges oldalát mutatja föl. Érdekes, élményszerű találkozni olyan helyekkel, jelenségekkel, amik ma már nincsenek, illetve nem úgy találtatnak, mint egykoron; újra látni, felfedezni ismerős vagy annak vélt arcokat, késztetést érezni, hogy arra a helyre, amit Pataky Etelka a maga módján, finom, női érzékenységgel megörökített, elmenjünk.

Az unoka, Orbók Ferenc, aki a kiállítást kezdeményezte, 38 festményt szedett össze, hozott el a népszerűségében jó nevű galériákkal vetekedő Dersi János terembe. A szakszerű megvilágítást ugyan még nem sikerült megvalósítani ott, remélhetőleg akad majd támogató, aki ezt is elősegíti, de vasárnap így is népes közönség örült a látványnak. Ami a befogadók szubjektivitásán túl, elsősorban dokumentumértékűként hívja fel magára a figyelmet. Nyilván társul hozzá a képek láttán a nézőkben felébredő nosztalgia. Idillikus faluképek, a dobokai, magyarsárosi udvarházak hajdanvolt képmásai, a Küküllő mente, Dicsőszentmárton, Marosvásárhely, Nagyenyed, Segesvár, helyek, települések, utcák, műemlék épületek, templomok, sok minden, ami a festőt annak idején megragadta. A vásárhelyi Városháza belülről, amilyen a békebeli időkben volt, a Teleki Téka udvar felőli beltere, ahol Gidófalvyék 1966-ig laktak, a Görög-ház belseje, ahova csak kevesen pillanthattak be. Őszinte, hiteles portrék családtagokról, barátokról, kora személyiségeiről, többek között a jeles történész Kelemen Lajosról, aki végig biztatta, népszerűsítette a művésznőt. 

Csendéletek, virágpompa tornácon, ablakban, kertben... Nem sorolok fel mindent, amit a válogatás kínál, érdemesebb személyesen megtapasztalni az újrafelfedezést a kalapos hölgy vesébe látó, de barátságos, biztató tekintetének kíséretében.