2024. november 23., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Pár hete tündérlányos, lila ruhában láttam, csodaszép, lila kalap alól kacagott rám az égszínkék szempár. Akkor neveztem el magamban Levendulahercegnőnek.

Krisztináról nem most mesélek először, kiskori aranymondásaiból, kristálytiszta logikára valló ovis felfedezéseiből és az előkészítő osztályos mindennapokból is megosztottam már pár villanásnyit olvasóinkkal. Eddig az édesanyja szavain keresztül láttattam a gyönyörű leányzó világát, de húsvéthétfő óta egy kicsit másféle történethez gyűjtögetek gondolatokat, érzéseket. 

Felbecsülhetetlen értékű családi hagyomány számomra, hogy – most már – 18 éves fiammal apró korától kezdve évről évre együtt kopogunk be locsolónapon a hozzánk legközelebb állókhoz. Krisztináék – Krisztián keresztszülei és a kislányuk – sosem maradnak ki az úti célból, így volt ez idén is, amikor hétéves vendéglátónk – miután fiamat az édesanyjával közösen írt hímes tojással kínálta, mindkettőnknek pedig házi süteménnyel kedveskedett –, a kérésünkre bűvöskocka-kirakós tudományát is bemutatta, amit az édesapjával fejlesztettek egyre magasabb szintre a korábbi hónapokban. Villámgyorsan jártak a könnyed ujjak, és egy szempillantás alatt egymás mellé is kerültek az azonos színű játékelemek. Valamikor az én fiam is bűvöskockázott, de látszott rajta, hogy ez a látvány egészen elvarázsolta, meg is jegyezte, hogy a kislány „jobban csinálja”, mint ő annak idején. Krisztina elmagyarázta neki a lépéseket, és amikor Krisztián egy laza „látom”-mal válaszolt, máris jött a „tízpontos” kérdés: „látod, látod, de érted is?” Kettejük további beszélgetése alatt Krisztina iskolai élete is szóba került.

– A vallásórákat szeretem a legjobban, a legkevésbé meg a tornát, mert fehér-feketébe kell öltözni – válaszolta a fiam kérdésére a kicsi lány. Ez a preferencia azonban némileg változott a következő hónapokban, ugyanis a torna és sok más is bekerült a kedvencek közé. 

– A tancira, a vallástanár nénire és a tornatanár bácsira is oda kell figyelni, mert olyan szeretettel tanítanak, ahogy csak egy szülő tud – magyarázta egyszer az édesanyjának Krisztina. Egy másik alkalommal pedig azzal fordult hozzá, hogy: „ennek a mi tancinknak egyáltalán nincs könnyű dolga, mert egyrészt sokan vagyunk, másrészt sokfélék vagyunk, harmadszor pedig hiába vagyok én jó, és még pár gyerek az osztályból, ha csintalanok is vannak köztünk. Tudom, hogy a tanci mindenkit egyformán szeret, de azért nem könnyű neki”.

– Egy későbbi beszélgetéskor – mesélte Anna, Krisztina édesanyja –, a lányom elárulta, hogy melyik a legokosabb és a legcsendesebb fiú az osztályban, majd hozzátette: „én ugyanolyan okos vagyok, de nem vagyok annyira csendes”. Megkérdeztem, hogy ez pontosan mit jelent, erre így nyugtatott meg: „én figyelek az órákon, de te tudod, anya, hogy milyen mondókám van”.

– Az első iskolai év fénypontja az volt – elevenített fel Anna egy másik izgalmas párbeszédet –, amikor azzal állított haza a leány, hogy „anya, ma rosszalkodtam az iskolában”. Persze rögtön kíváncsi lettem, hogy miért, és meg is kaptam hamar a választ: „ki akartam próbálni, hogy az milyen”. És milyen volt? – firtattam. „Az elején, amíg csak huncutság volt, nem volt rossz, de amikor már egy kicsi butaság is keveredett belé, már nem volt olyan jó. De nyugodjál meg, anya, a rosszaság részéért bocsánatot kértem” – zárta le a témát Krisztina.

A csínytevések közé tartozott, amikor Levendulahercegnő a legjobb barátnőjével mezítláb szaladgált az iskolaudvaron. A tanító néni azzal próbálta jobb belátásra téríteni, hogy megfogta a kezét, és megállapította, hogy az bizony hideg, erre ő így érvelt a maga igaza mellett: „a kezem tényleg hideg, és ha megnézed, az orrom is az, de a nyakam meleg, és anyától tudom, hogy amíg így van, nem fázhatok meg”. 

Krisztina a marosvásárhelyi Waldorf-iskola kisdiákja, egy gyermekközpontú, kreatív és életszerű tanítási rendszer részese. Ez – az epochális oktatás és a számos iskolán kívüli családos tevékenység mellett – a tanév végi bizonyítványosztásban is megmutatkozott.

Tanító nénijétől, Kali Hajnaltól 24 társával együtt névre szóló kiértékelőt kapott, amelyben egyebek mellett kialakult feladattudatáról, összpontosító képességéről, nagyszerű memóriájáról és gazdag szókincséről is olvashattak a szülők. Az értékelés vége fele ez áll: „Köszönöm a sok kedvességet, szeretetet, amit Krisztinától kaptam az idén!” A legszebb azonban a személyre szóló bizonyítványvers volt, amelyben a pedagógus így jellemzi Krisztinát: „Szél vagyok, libbenő,/ kócos és szökkenő./ Szárnyalok egeken,/ cica a kedvencem./ Sárkányod röptetem,/ beszélek nyelveken./ Matatok, borzolok,/ mindent felforgatok./ Ha jön az alkonyat,/ megnyugszom csendesen, / s kedvesen simítom arcodat.”

– Amikor az évzáró ünnepségen gratulált neki a tanító néni – kezdett Anna egy újabb történetbe –, azzal fordult hozzám a lányom: „anya, most már biztos, hogy elsős leszek”, majd a bizonyítvány kapcsán megjegyezte: „tudod, hogy ezt otthon meg kell beszéljük”. 

A nyári kicsengetés után a levendularuhás Széltündér egy hétig vakációs programokban vett részt az iskolájában – mesehallgatás, barkácsolás, pólófestés, karkötő- és gyümölcssaláta-készítés is szerepelt az izgalmas foglalkozások sorában, ami egy nagy közös fagyizással zárult –, most pedig két hétig angoltáborban tölti a hétköznap délelőttöket. Éppen tegnap este, az első tábori nap után találkoztam vele, az édesapjával haladt át a játszótéren.

– Ma dagonyáztunk is – mutatta enyhén maszatos tenyerét, miután hozzám szaladva üdvözölt, és közben hangosan csilingelve kacagott. Tündérszép arcán ott ragyogott a nyár.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató