A Székelyföld júliusi száma
Szépirodalom: Bodor Ádám: Damasskin Nikolsky rókái; Kenéz Ferenc: Öregirka; Podmaniczky Szilárd: A boldogság 33 pillanata; Turczi István: Versek. Literata Hungarica: Borsodi L. László: A szerepjáték mint (vers)létmód Baka István költészetében; Irattár: Papp Kincses Emese: Fekete-fehér? Román-magyar tükör; Kelet Népe: Tánczos Vilmos. A moldvai csángók magyar nyelvismerete 2008-2010-ben (III. rész); Szemle: Fekete Vince: Köd (Garaczi László Arc és hátraarc című könyvéről), Máriás József: „körmünk alá néz az idő” – Cseke Gábor Szerpentin vándora című verseskötetéről; Murádin László: Anyanyelvünk (Komoróczy György Édes anyanyelvünk című könyvéről); Olvasólámpa: Fekete Vince, György Attila, Molnár Vilmos jegyzetei. Vendégház: Bodor Ádám Csíkban. * (Alább részletet közlünk a Bodor Ádámmal készült interjúból. Beszélgetőtársa: Ferenczes István)
– Általában az erdélyi írókat hogyan fogadták be, megkezdve Páskánditól Csiki Laciig?
– Részletekben próbálok válaszolni. Azt hiszem, Páskándit fogadták be legkönnyebben, mert ő erre habitusánál fogva is eleve alkalmas volt, jó beszédű, közönség körében könnyen kibontakozó, társasági lény, aki befogadtatta magát. Amellett, hogy drámáit korán műsorra tűzték, és ismertté vált, a személyiségéből olyan hallatlan magabiztosság és önteltség áradt, ami szép lassan a környezetére is átragadt, és ahogy ő csodálta saját magát, úgy kezdték őt is csodálni. Ellenségei pedig személyiségeknek mindig vannak és lesznek, bárhol éljenek is. Tehetsége, kedvessége, tiszteletre méltó emberi tulajdonságai miatt Csiki Lacit is elég korán befogadták, különböző beállítottságú írók társaságában láttam őt olykor fölbukkanni. A rendszerváltás után voltak, akik az Írószövetség elnöki székében is szívesen látták volna. Az én helyzetem más volt, a kolozsvári Utunk szerkesztőségét kivéve, én idehaza sem tartottam kapcsolatot lapokkal, az irodalmi élettel, személyiségekkel. Lehet, kiábrándítóan hangzik, de én itthon, Erdélyben sem irodalmi önképzőkörökre, sem felolvasásokra, író-olvasó találkozókra nem jártam, igaz, nem is hívtak soha. Magyarországon sincs ez másképp, nem látogatok irodalmi rendezvényeket, kivéve azon ritka alkalmakat, amikor én vagyok a meghívott, de még olyankor is szívesen küldenék valaki mást magam helyett. Kezdetben a Kortárs írói környezetével volt laza kapcsolatom, ami abból állt, hogy hetenként, kéthetenként besétáltam a szerkesztőségbe, majd rövid tapogatózás után kivonultunk a Nimród nevű vendéglőbe. Másfelé nemigen voltak kapcsolataim egész addig, amíg a Magvető könyvkiadóhoz nem kerültem szerkesztőnek. Az igaz, Az Eufrátesz Babilonnál című kötetem megjelenése után, aránylag korán József Attila-díjat kaptam, de ez még csak a szakma elismerését jelentette, a közönségig, a kánonig, valamint az igazi ismertségig még sok volt hátra. A Sinistra körzet volt az, ami ezt meghozta. Egyébként nagyon el lehet ott tűnni, süllyedni a közöny, az ignorancia talaján. És mi tagadás, érezhető a társadalomban, még az értelmiség körében is, valami buta anyaországi gőg, ennek következtében egy erdélyi kicsit amolyan másodrendű magyar, eleve két lépés hátránnyal indul, amit aztán vagy sikerül behozni kellő igyekezettel, vagy nem. Nem mindenkinek sikerül. Van valami fura, osztódásra való hajlam ebben a nemzetben: ahelyett, hogy örülni tudna minden találkozásnak, a nemzet élményének, saját magán is inkább a megosztó jegyeket keresi.
