Székely János: A koponyacsont
Ím, itt a csont, mely ötven éven át
A sírok minden mocskait beszívta.
Nézd: ősleletként őrzi még a ritka
Nagy agyvelő pár domborulatát.
Csak ez maradt, e furcsa csontszilánk,
E tört edény, mely ívesen homorlott,
S a gondolat, mely egykor benne forrott,
Hogy fényt árasszon máig is reánk.
Építsd fel hát e csont köré alakját,
Találd ki végre szép, magányos arcát
E hímporos, nagy délutáni csendben.
Mert ecsetre sem vette azt a Század,
Ki új világot alkotott magának,
És igaza volt mindenekkel szemben.
(A Bolyai hagyatéka szonettkoszorú első verse)