2019. július 19., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Merjünk emlékezni!

A Marosszéki Székely Tanács és a Vásárhelyi Székely Kaszinó közös szervezésében Száz éve volt a sóvidéki lázadás címmel tartottak konferenciát a Kultúrpalota kistermében. A rendezvény fővédnöke Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja volt. 

A száz évvel ezelőtti eseményeket Engi Albert, a Marosszéki Székely Tanács szovátai elnöke egy kisfilm bemutatásával, Csíki Zoltán parajdi tanár, helytörténész – aki könyvet is írt és sok embert megszólaltatott, olyanokat, akik részt vettek a lázadásban – és Szekeres Lukács Sándor – akinek tanulmánya jelent meg az eseményről a Székelyföld folyóiratban – idézte fel, majd Gáspár Sándor egy közleményt mutatott be arról a jegyzőkönyvről, amely a parajdi lázadás után született, és amelynek nyomán kivégezték Farkas Dénest április 6-án a rögtönítélő bíróság ítélete alapján. 

Fotó: Nagy Tibor


Nyárádköszvényestől Udvarhelyig

A Nyárádköszvényestől Udvarhelyig terjedő akció jó alkalom volt a székely lakosság megfélemlítésére. Ezért is húzták el nyolc és fél évig a büntetőpert. Közben az érintettek hozzátartozói eredményesen duzzaszthatták az új hatalom képviselőinek zsebeit a korrupció íratlan törvényei szerint. A sóvidéki felkelés eseményeiben összesen mintegy ezer személy vehetett részt, ebből kétszázra tehető a felfegyverzett székely férfiak száma. (Maros megye levéltára, 1919/33).

A tanulmányokból kiderült, hogy a sóvidéki lázadás eseményeinek közvetlenül a felkelés folyamán hét halálos áldozata volt: ebből három román csendőrkatona és négy székely. A felkelést követő megtorlások és a vizsgálati fogság gyakran embertelen körülményei 12 civil áldozatot követeltek, ezek mind székelyek voltak. A Nyárádremetéről és Nyárádköszvényesről indult mozgalom egyik első megörökítője Laár Ferenc parajdi református lelkész volt, aki tevékeny résztvevője is egyúttal az eseményeknek. 


Mindmáig nem jelent meg kötet

Pál Antal Sándor a Népújságnak elmondta, hogy a maga nemében rendkívüli rendezvényről van szó, hiszen ezzel kapcsolatosan mindmáig nem jelent meg kötet, csupán tanulmányok. „2001-ben Józsa András A marosvásárhelyi magyarság című II. kötetében közöltem egy tanulmányt, de eddig ismeretlen téma volt, és tudományos rendezvényeken eddig nem volt szó róla. Szomorú eseményről van szó, 1919-ben már román megszállás volt, és félreértve egy helyi rendelkezést, megtámadták a községbe kihelyezett román csendőröket. Fegyveres összetűzésre is sor került. Utána következett a rendkívül súlyos megtorlás, mivel az új államhatalmi szerv példát akart statuálni. Ezt a kérdést nem lehet egyetlen ülésszakba tömöríteni, ugyanakkor nagyon kevés a forrásanyag. Az egyházi levéltárakban vannak a papok által bejegyzett adatok, az állami levéltárban az akkori prefektus iratai között én is találtam adatokat, a katonaság kiküldésével kapcsolatos utasításokat, és egyéb szervezési kérdéseket” – mondta Pál Anatal Sándor. 


Hozzátartozik a helyi lakosság történetéhez

Gáspár Sándor főszervező kérdésünkre elmondta, hogy a Marosszéki Székely Tanács keretében az éves tevékenységi programban szerepel, hogy megemlékeznek a 100 éve történt a sóvidéki lázadásról, amelynek eseményei megrázták az egész Sóvidéket. Mint utólag kiderült, egy hamis hír alapján kezdődött, és gyakorlatilag mire a megtorló román csapatok megérkeztek, sehol nem volt lázadás, ellenállás, tettlegesség. Viszont a megtorás nagyarányú volt: egy embert valójában jogtalanul ki is végeztek, többeket halálra ítéltek később, de nem végezték ki őket. A meghurcoltatások során, vizsgálati fogságban, még mielőtt bíróság elé került volna a dolog, többen meghaltak, és nagyon sok embert meghurcoltak. Mintegy nyolc évig tartott ez a kálvária, amíg lezárta a román hadbíróság, felmentve a résztvevőket, akiknek a jelentős része ártatlan volt, nem is vett részt az eseményekben. Akik részt vettek, azok sem voltak román állampolgárok, tehát nem lehetett volna őket a román állam elleni támadás miatt a belső szabályok szerint felelősségre vonni. A nemzetközi jog szerint a román hadseregnek nem volt semmilyen jogcíme arra, hogy a Marostól északra behatoljon, sőt a folyótól délre eső területeken is csak rendvédelmi feladatot láthatott volna el, megtartva a magyar közigazgatást. De tudomásul kell venni, hogy hadiállapot volt, hadműveletek folytak azokon a területeken, érthető, hogy voltak megtorló intézkedések. 


Mi az oka,hogy alig tudni valamit ezekről az eseményekről?

– A hivatásos történészek nem dolgozták föl ezt az anyagot. Az utóbbi tíz évben megjelent két szerény, a székelység történetének címzett tankönyv, az elsőben még említik adatokkal a sóvidéki lázadást, a második kiadásban csupán 11 sor szól róla, gyakorlatilag konkrét adatok nélkül, holott Szovátán, Parajdon, Nyárádremetén, Atyhában fegyveres összetűzésre is sor került, ennek során hét ember meghalt, három román katona és négy székely ember. Tehát mégsem szabad szó nélkül elmenni az események mellett, annál is inkább, hogy aztán a későbbiekben nagyon sokak sorsát meghatározta. 

Szomorú, hogy az itteniek szinte semmit sem tudnak ezekről a történésekről, ám valójában nem a ma élő nemzedék felelőssége ez, a mai történészek dolga lenne feltárni, és amennyire szükséges, ismertetni is.