Száz éve született Jánosházy György

„Kell-e még költő dala a kornak?”

Vannak írók, költők, akiket egy-két remekművük röpít fel ragyogóan fénylő csillagként koruk zenitjére, vannak olyanok, akik soha nem ragyognak, de számtalan szép szövegükkel halványan pislákoló örökmécsesként világítanak idelent a fényre mindenkor szomjas halandóknak. Hozzájuk idomulva az olvasók is megoszlanak: némelyik a mindenkori csillagra esküszik, másiknak sérti a szemét a hirtelen kelt ragyogás, van, aki tisztán látja, hogy ez is meg amaz is milyen nélkülözhetetlen értékű fényforrás az életünkben. A legjobban mindenkor azok tudták, melyik alkotót hova sorolják, akik nyitott szívvel és szellemmel, a befogadás tiszta szándékával odafigyeltek az értékteremtésre. Nem tudom felmérni, képes voltam-e bármikor ez utóbbiak közé tartozni, de a csendes magányban teremtő, hivalkodónak egyáltalán nem mondható Jánosházy Györgyöt munkásságának értéke szempontjából még életében halhatatlannak tartottam. Ezért is éreztem mélységes döbbenetet a 2015 februárjában bekövetkezett halálakor. Végső távozása ugyanis jóformán lehetetlennek tűnt számomra, Vele ellentétben, aki egyik kései szonettjében mintegy prófétaként megjósolta, hogyan következik majd be:

Már félig odaát lakom,

kísértetek közt. Éjjelente

kicsusszanok az ablakon,

kisurranok a Végtelenbe,

hol régvolt játszótársaim

várnak türelmesen a lenge

fantázia csapásain,

s besző a Semmi égi csendje.

Nincs gyűlölet, gáncs, szitok.

Mosolygó meteoritok

sietnek szép jó éjt köszönni.

Jó ott a holtak oldalán,

egy téli hajnalon talán

el is felejtek visszajönni.

Felfogni, ezért feldolgozni is képtelen voltam akkor végleges „kisurranását a Végtelenbe”. Hiszen az azt megelőző napokban még leveleket váltottunk, amelyekben mindketten a jövőről elmélkedtünk.

„Kedves Pista, (…) Kezembe került a minap az a kis galego antológia, amely évek óta alussza Csipkerózsika-álmát a Mentor valamilyen fiókjában. Mintegy olvasóként néztem át újra, és tárgyilagos véleményem, hogy jó munka, megérdemli a nyomdafestéket, annál inkább, mert PREMIER, a rendkívül gazdag magyar fordításirodalomban az első ilyen kötet. Mit gondol: nincs semmi remény a megjelentetésére? Jó munkát, sok szerencsét, jó egészséget kívánok az új esztendőben: Jánosházy György” (2015. január 3.)

„Kedves Pista! (…) Lesz még együttműködés? Van egy újdonatúj verseskötetem, ötvenegynéhány szonett, mind az utolsó három esztendőből, megszerkesztve, Hulló csillag címmel. Ha érdekli, bármikor küldhetem. Továbbiak reményében szívélyesen üdvözli Jánosházy György” (2015. január 22.)

„Kedves Pista, elhűlve olvastam a Mentor megszűntét bejelentő cikket és a beszélgetést a Népújságban. Több mint fájdalmas, hogy egy immár szép múlttal rendelkező, fontos, eredményes kiadó, amely annyi maradandó értékű kiadvánnyal gazdagította a magyar könyvpiacot, így a semmibe tűnhet. Számomra személy szerint is különösen fájdalmas, hiszen több évtized során baráti-bajtársi összefogásban dolgoztam ezzel a kiadóval, most készültem átadni új verseskötetemet, valósággal egy családnak éreztem magunkat. Örülök, hogy nem adja fel a harcot, szükség van a munkájára, tapasztalataira, kívánom, hogy minél hamarabb találja meg a szükséges fogódzókat. Kívánom a csapat minden tagjának is; remélni szeretném, hogy hátralevő időmben fogunk még együtt dolgozni. A költő-katona Zrínyi jelmondata: Sors bona, nihil aliud! Meleg baráti érzéssel üdvözli mindnyájukat Jánosházy György” (2015. február 4.)

Úgy véltem akkor, kevesen méltatták addig ilyen értő szavakkal a munkámat, amit a Sors ajándékaként az írott magyar kultúráért tehettem, illik hát válaszolnom rá.

„Kedves Gyurka Bácsi! Köszönöm méltató és együttérző szavait. Én már túl vagyok a sokkon, ismer, vissza csak azért nézek, hogy aki előz, nehogy belém szaladjon. Van elképzelésem a folytatásra, és léptünk is már. Nem fogok adminisztrálni, de valószínűleg felelős szerkesztője leszek az új kiadónak, amelynek neve MENTOR KÖNYVEK KIADÓ.

Kérem tehát, ha bízni tud az én optimizmusomban, küldje el a kötet kéziratát. Nem ígérem, hogy rögvest belevágunk, de remélem, találunk lehetőséget a kiadásra. Katolikusként vallom a református Bethlen Gábor hitét: »Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!« Az élet csoda, s ilyenként csodaszép. Amíg élünk, remélünk. És jó keresztényekként megköszönjük a Gondviselésnek minden új nap ajándékát. Pedig, ahogy Kinga lányom mondja: »Nem tudjuk, hogy álmunkból egy új napra, vagy egy új életre ébredünk!« Csupa szépet és jót, üdvözlettel,

Király István” (2015. február 5.)

„Nem küldtek még verset szívesebben!” (2015. február 9. – a csatolmányban a Hulló csillag kézirata.)

Nem tudtam, hogy ezek az örömmel átitatott szavak lesznek az utolsók, amelyeket hozzám intéz. Csakugyan halhatatlannak véltem. Pedig közel volt a kilencvenháromhoz, ami egy ember életét illetően bizony szép kornak számít. Csakhogy az Ő esetében a kort nem lehetett érvényes fogalomnak tekinteni. Kortalan volt. Vagy inkább örök ifjú. Az újabb meg újabb értéket alkotó emberi szellem megtestesítője.

Fájt akkor az elmúlása, még úgy is, hogy tudtam, a türelemre épített, békés létet természetes módon váltotta a nemlét békéjére. Még úgy is, hogy hittem: szellemének kisugárzása örök érvényűt teremtett.

Különös kapcsolat volt a miénk. Húsz év folytonos termékenység. Én szinte vakon bíztam benne, Ő meg magától értetődően számított rám. Valami rendhagyó, férfias, a tisztelet pilléreire épülő szeretet vert hidat közöttünk. Az életfolyam két partján álltunk: Ő a Tudás, a Tiszta Intellektum, a Szellemi Érték oldalán, én a Szenvedélyes Cselekvésén. És ami e hídon átmehetett egyik partról a másikra, a Gondviselés segítségével át is ment.

Neki még volt alkalma, hogy az Erdélyi Helikonban közöljön. Abban az évben, 1947-ben jelent meg Az őrült nagyúr jármában című első kötete, amikor én születtem. Az 1969-ben kiadott Rím és rivalda című kötete keltette fel érdeklődésemet, el is olvastam nagy élvezettel. Sokáig igen távol álltunk tehát egymástól, annak ellenére, hogy 1977-től időnként bejáratos voltam az Igaz Szóhoz, amelynek 1969–1989 között főszerkesztő-helyettese volt, a Látónál pedig 1990 őszétől közel két éven át együtt küszködtünk a lap fennmaradásáért. De az élet a maga természetességében olykor váratlan, rendhagyó összefonódásokat szül. Így történhetett, hogy kettőnk – egy alkotó embernek és egy szolgáló intézmény vezetőjének – sorsa valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egymásba fonódott. Jánosházy György alkotóként együtt született újjá az egykori Mentor Kiadóval, együtt élt vele az évek során megjelent 7 verseskötete, 3 művészeti monográfiája, 14 fordításkötete és 3 igen fontos szerkesztett, összesen tehát 27 kötete által, és azzal jóformán egy időben távozott a fizikai nemlétbe.

Tiszta és nyugodt szívvel állítom, hogy a legnagyobbak közé tartozott, tartozik.

Költőként önszántából, alapos megfontolásból vette magára a forma béklyóját, de ezen belül szabadon tudott szárnyalni. Mindenről, ami a léttel és a léten túlisággal kapcsolatos, volt véleménye. Nem csak érezte, tudta is az élet csodájának lényegét. És ezt úgy mondta el nekünk, olyan tisztán, egyszerűen, észszerűen, mentesen bármilyen sallangtól, hogy az olvasónak csak egyetlen lépést kellett tennie a megértés felé.

És mellesleg, de nem mellékesen, soha nem kellett kimondania, leírnia, harsányan fitogtatnia, amit és ahogy érzett. Elkötelezettségének bizonyítására elég volt nemes és kitartó munkával magyarra átültetnie a világ legnagyobb szellemi kincseinek egy jelentős részét. Angol-, francia-, olasz-, spanyol-, katalán-, portugál-, német- és románnyelv-tudása által minden magyarnak ablakot nyitott a világra. Ha csak a színpadi szövegmondás szempontjából újraértelmezett, kiváló Shakespeare-fordításait hagyta volna ránk, akkor is felmérhetetlen lenne munkásságának a jelentősége. De ennél jóval több érték maradt utána, kultúránk számára mind-mind nélkülözhetetlen. És ami a legfontosabb, valamennyit áthatja a hittel teli humanizmus, napjaink egyre legnyilvánvalóbb hiánycikke.

„Úgy tűnik, a világ szép és nemes,

úgy érzed, hogy az ég megnyílt feletted,

és hogy embernek lenni érdemes.”

Emiatt is méltó tisztelettel emlékezem Rá születésének 100. évfordulóján.