Számvetés után
2012. augusztus végén a bolyais öregdiákok egymásra találtak. Megrázó egy ilyen találkozó. Keresel valakit, aki már nincsen, nem tehet virágot az iskola falához, nem lehet megölelni és megropogtatni a csontjait.
2012. augusztus végén a bolyais öregdiákok egymásra találtak. Megrázó egy ilyen találkozó. Keresel valakit, aki már nincsen, nem tehet virágot az iskola falához, nem lehet megölelni és megropogtatni a csontjait. Nem lehet elmesélni a számtalanszor elmesélt történeteket és ugratásokat. Nagyokat kacagni egykori tréfáinkon. Emlegetni egyik vagy másik tanárunk aranymondásait. Itt vagyunk és komolyan viselkedünk. Mert hiába fiatalos a szellem, ha a test nem az. Ha fájó lábbal, derékkal, szívvel kell együtt élni. Az egykori diákokból komoly emberek és nagypapák lettek. Szép volt ez a találkozó, mert ha idősek is lettünk, emlékezni csak tudunk még. Ebben segítettek minket a jelen lévő, előttünk és utánunk lévő osztályok diákjai. Jó volt látni, hogy az iskola ápolja egykori jeles tanárainak és diákjainak emlékét. Osztályunkból többen hiányoztak, vagy már itt hagytak minket, vagy betegségük nem engedte, hogy eljöjjenek. A szívünkben jelen voltak egykori osztálytársaink és azok is, akik egészségi okok miatt nem lehettek itt. Így többek között Kolozsvári József, aki sok érettségi találkozónkat megszervezte és lebonyolította, Hatsek Vilmos… Mielőbbi jobbulást kívánunk minden betegeskedő iskolatársunknak. Jelen volt viszont a legidősebb diák, Keresztes Gyula bácsi, aki közel a századik születésnapjához, fiatalosan nyitotta meg ezt a találkozót. És jelen volt Darvas Erzsébet tanárnőnk, egyetlen, még szerencsére köztünk lévő tiszteletbeli osztályfőnökünk, akivel jó volt felemlegetni a régmúlt időket. Köszönjük neki, hogy velünk volt, és jó egészséget kívánunk neki. A találkozó jól előkészített és jól szervezett volt. Tartalmi része szervesen illeszkedett iskolánk évszázados hagyományaihoz. A Bolyaiak emlékét ápolva betekintést nyerhettünk az egykori Marosvásárhely tudományos és kulturális fejlődésébe. Iskolánk története 1557-ben kezdődik, a Vártemplom területén volt. Innen költözik mai helyére 1601–1602-ben. Dr. Bernády György idején épült az iskola mai fő épülete, aki tudósokat, írókat, orvosokat hívott a városba. Jelenleg készül az iskola jeles tanárainak arcképcsarnoka. A találkozón ebből már hat portrét láthattunk Márkos Ferenc, Amerikában élő osztálytársunk jóvoltából. A festményeket személyesen hozta el és adta át még a találkozó előtt. A fárasztó programok után felüdülést jelentett a szombat esti gálaműsor, amelynek rendezője Kovács Levente volt. Nem lehet leírni azt a hangulatot, amit a táncosok produkciója eredményezett. Szinte repültek a színpadon és velük együtt a közönség is. Remekbe szabott muzsikával kedveskedett a budapesti Bolyai vonósnégyes, amely öt tagból áll, a tagjai között három kardiológussal, élükön dr. Greschik Istvánnal. Olyan együttes ez, amely az angol királynőnek is játszott. Ismerik a szív hangját, és tudják, hogy muzsikával is lehet gyógyítani. Muzsikájukat lélegzetvisszafojtva hallgatta a közönség. Csodálatos volt a Kájoni János furulyaegyüttes műsora is. Tagjainak egy része, miután véget ért szereplésük, bejött a nézőtérre, tőlük tudtam meg, hogy már érettségiztek, de az együttes munkájában még részt vesznek. A Bolyai-himnuszt a műsor végén megtanították a nézőknek. Megható volt látni, ahogyan ezek a kedves fiatal lányok a színpadon lévőkkel együtt segítenek nekünk megtanulni az éneket. Csak tiszta szívvel és lélekkel lehet ilyen csillogó szemmel énekelni. Minden műsorszámot megemlíteni nem lehet, a felemelő hangulatot leírni még annyira sem. Az előadás méltó befejezése volt ennek a találkozónak. Lélekben és tapasztalatokban gazdagabbak lettünk. Több hónap elteltével is szeretettel gondolunk a bolyais öregdiákokkal együtt töltött időre. Műsor után hazafelé menet figyeltem a várost. Olyan volt, mint valamikor nagyon régen. Késő este, kevés ember járt az utcán, akik hazafelé tartva csendben megbeszélték a gálaműsoron látottakat. A találkozás egykori iskolánkkal és diáktársainkkal elég volt ahhoz, hogy átéljük a régi idők hangulatát. Hogy ne feledjük az itt eltöltött éveket. Mert igazából csak szülővárosában érezheti igazán otthon magát az elszármazott hazánkfia. A számadás nem ért véget, amíg élünk, cselekedeteinkről mindig lesz elszámolnivalónk, és nemcsak önmagunknak. Ezt várja el tőlünk egykori iskolánk és városunk is.
Schmidt Sándor tanár
