Jó napot, Isten nyugtassa…
A magáét is… Látom, friss hantolás.
Az, fél éve hagyott itt a drága uram.
És hát, meg ne haragudjon, látom a feliratról, hogy maga is… Hogy szintén ide.
Igen, hát ha már így adódott… Ami ránk van mérve, tudja.
Hát azt nem kerülhetjük el. Ez itt a mi öröklakásunk – nekünk még új. Kettővel odébb nyugszik a vőnk, szegény. Korán ment el, nagyon korán. Lelje meg a nyugodalmát odafenn… Itt olyan áldott a magasság. Látszik a teljes égbolt. Ha elfújja a szél a gyertyákat, kibontakozik a mennyország.
Maga milyen szépen beszél.
Ó, ezeket olvastam valahol, éppen találnak. És úgy döntöttünk, hogy mi is… Szóval ez a hely itt, a maguké mellett, meg volt hirdetve. Kitakarítva, minden. Ugyanis lejárt a szavatossági ideje. A garanciája, na. Nem maradt fenntartója.
Mindenki elballag egyszer.
Na most ezt maga mondta igen találóan.
Köszönöm. A kőre nem szokás felírni, de tanárnő vagyok.
Még tetszik maradni?
Hát már elfáradtam. Csak azért jöttem ide, hogy csendben mondhassak el egy imát. A világítási forgatagban nem érzem jól magam, elfog a sírás, úgy szorít a szívem…
Hát akkor, tudja mit? Fogjuk karon egymást, és ballagjunk le szépen. Odalent van egy csendes kis cukrászda, beszélgethetünk, amíg a gyermekeink értünk jönnek.
*
Kávét, teát? Inkább teát, értem. És egy sütit? Azt nem. Azt nekem sem szabad. Én nem vagyok egy tudományos ember, kedves Fruzsina. Nem baj, ha a keresztnevén szólítom? Láttam a nevét ugyanis odafenn…
Nem, dehogyis. Hát ha nem tudományos ember, mi a foglalkozása? Mivel kereste a kenyerét?
Nem fogja elhinni. Kalauz voltam, jegyellenőr a vasútnál. Szakmailag folyamatosan képeztem magam.
Mozgalmas lehetett az élete.
Az volt, mindig mozgott a vonat. Akkoriban is, manapság is rengeteg a potyautas. Ezeket kiszúrni és elkapni nem egyszerű. Különbnél különb trükköket találtunk ki, ezek a szakma titkai, úgy szállnak kalauzról kalauzra, ellenőrről ellenőrre, szájról szájra, mint ahogy száll a madár ágról ágra.
Maga poétai alkat, ellenőr úr.
Csak Silviu, kezit csókolom. Felcsípek ezt-azt magyar barátaimtól. Ja, és az anyám magyar ajkú volt, Isten őt is nyugtassa… Nem zavarja, ha kérek egy pohár rumot? Egy kis likőrt kegyednek is talán?
Igyék csak, tessék. Gyógyszerezésem kizárja az alkoholt… Aztán ha megjön a kedve, meséljen. Jut rá idő; sms-ben jelzi a fiam: késni fog. Dugó, dugó, dugó.
Na, hát akkor, a halottaink nyugalmára; minket pedig az Isten éltessen!… Kedves Fruzsina, egyet mesélnék el, dokumentálni is tudom. Ne gondolja, hogy liccs-loccs dumagép vagyok… Itt lapul a tárcámban. Ez egy kivágás, egy cikk a megyei újságból. Pontosan mutatja, milyen esetek forultak elő a sötét múltban. Ha nem sértem meg vele, nekem rossz a látásom, tessék, olvassa el…
*
„Döcögött a vonat a Parajd és Dicsőszentmárton között kattogó sínpáron, egy lányt kísértem haza Kolozsvárról, nem volt pénze, nekem sem volt, csak gyűrött-szomorú öt lej lapult valamelyik zsebemben. Ne félj, biztattam a lányt, keresztapa kisegít, az ilyen emberek megértése olcsón megvásárolható – fogtam a lány kezét, bámultuk a vonatablak kirakatában szaladó erdélyi tájat, édes szavakkal becéztem az aranyhajszálak elhúzott függönye mögött kacérkodó nyakat, teljesen megfeledkezve, hogy bliccelünk, nem alaptalanul – sok utaskísérő keresztapával állapodtam már meg, s mindegyiket sikerült meggyőznöm, hogy diák vagyok, és az ösztöndíjamból csak pohár aludttejre telik, naponta kétszer, reggelire nincs időm, mert későn kelek, de itt van ez az öt lej, vegye el, semmit nem nyer a büntetéssel, nem is tudnám kifizetni…
Jól van, jól van, nem kell annyit magyarázkodni, az én fiam is egyetemista… Valahogy így reagált némelyik, zsebébe csúsztatva a szomorú öt lejt…
Szegény rongyos bankó szinte sírva fakadt, hogy meg kell válnia tőlem, s nekem is fájt a helyébe tóduló üresség, de hamar túltettem magam a dolgon…
Találékony fickók voltak ezek a vasúti keresztapák, mindig találtak nekem búvóhelyet – a keresztapák keresztapja, a szuperkeresztapa elől. Egyik télen a „soros” keresztapa úgy eldugott egy álltomnyi hideg pléhdobozban a vagon végében, és olyan hosszú időre, hogy azt hittem, megfeledkezett rólam, és szoborrá fagyva érkezem a Bukarest-Északi pályaudvarra – de mégse: végül eszébe jutottam, csak félig fagytam meg, ami nem halálos, nem feltétlenül, de rendkívül kellemetlen…
Ezek az emlékek suhantak át emlékezetem sínpárján, gyorsan, mint egy szembejövő vonat… amikor a dicsői kisállomásra befutó szerelvény megállt, a velünk szemben szalonnázó úr pedig felpattant – és mint fahasábra sújtó fejsze, repesztette ketté önfeledt idillünket a felszólítás:
– Kérem a jegyeket! Biletele la control!”
*
Nagyon vicces a sztori, Silviu úr.
Mit mondtam? És tudja, mi benne az abszolút pláne?
Hát mi volna? Minden eléggé világos.
Ühüm. De az benne a poén, kedves Fruzsina tanárnő, hogy az a szalonnázó úr, aki akkor civilben járt, hiszen kitűnő kalauzból immár titkos kontrollá léptették elő – az bizony én voltam!
*
A szerző megjegyzése:
A kis szuperkontrollos (igaz) történetet Hadnagy József barátomtól kértem kölcsön. Ezúton is köszönöm neki.
