Szabó Róbert Csaba rémtörténetei

• 2012-05-25 14:01:25

• N.M.K.

A fiatal szerző új kötete is rövidpróza-gyűjtemény, a Libri Kiadónál megjelentetett Fekete Dacia azonban rémtörténeteket tartalmaz, ami az erdélyi írók gyakorlatában eléggé rendhagyónak minősül.

Negyedik könyvével jelentkezett a marosvásárhelyi Látó főszerkesztő-helyettese, Szabó Róbert Csaba. A fiatal szerző új kötete is rövidpróza-gyűjtemény, a Libri Kiadónál megjelentetett Fekete Dacia azonban rémtörténeteket tartalmaz, ami az erdélyi írók gyakorlatában eléggé rendhagyónak minősül. Beszélgetésünk is elsősorban ekörül forog.

– Miért rémtörténetek? A média amúgy is naponta, óránként zúdítja nyakunkba híreit közvetlen környezetünkben vagy a világ túloldalán történő valódi borzalmakról.

– Fölmerült bennem az az igény, hogy mindezt az irodalmon keresztül valahogy másként próbáljam megfogalmazni s netalán némiképp ellensúlyozni azt a sok szennyet, rémséget, amit a médiában látunk, hallunk, illetve nem látunk, ha nem akarjuk nézni. Én például nem követem ezeket a tévéműsorokat. Másfelől ennek a műfajnak megvan az irodalmi hagyománya, az angolszász irodalomban nagyon komolyak a tradíciói. Azt is éreztem, hogy a költőknek könnyű, ha ugyanis kötött formában akarnának írni, rögtön kezük ügyében van egy csomó ilyen szabályozott forma, a szonettől kezdve a legkülönbözőbb strófákig bőven van miből válogatniuk. A prózaíróknak ez nehezebb. Ezért gondoltam, hogy jó lenne, ha valamelyik prózai hagyományhoz fordulnék, azt követném valamiképp, a magam módján persze, másként, mint azt eredetileg tették. Így jutottam ide.

– Ebben mi az, ami kötött?

– Például a helyszínek, a szereplők, a karakterek. Sok minden kötött. Van egy íve a történetnek, van egyfajta homály benne. Nem szabad mindent tisztázni, bizonyos sejtelmességnek is lennie kell. Aki valamennyire ismeri a rémtörténet műfaját az angolszász irodalomból, az olyan extrém figurákra gondolhat, mint Drakula, Bram Stoker regénye, de másokra is, Dickens is írt rémnovellákat, Kipling úgyszintén, hivatkozhatnék még régebbiekre, az úgynevezett gótikus rémregényekre is.

– A brit valóság, amelyben ezek az írók alkottak, egészen más volt, mint az itteni, de Erdély, ez a térség volt az, amely bizonyos horrorszerzők fantáziáját megmozgatta. Te erdélyi rémtörténeteket írsz?

– Igen. Erdélyi tájakon játszódnak, a kiadó így is fogalmazta meg a reklámszövegében, hogy ez a műfaj egy olyan területre vándorol át, ami ilyesmire talán a legadekvátabb helyszín az angol, a brit tájak, a ködös Albion után. A közhiedelem szerint innen származik Drakula, illetve egy csomó mítosz innen került át.

– Időtlen történetek ezek, vagy meghatározott korhoz köthetőek?

– Konkrét terük és idejük van a XX. században, a század elejétől szinte napjainkig.

– A köteted címe egyfajta dupla csavar. A Fekete Dacia a mi tudatunkban kettős értelmű lehet: egyfelől a sokat emlegetett, mitizált történelmi ország a maga népével, másfelől a rengeteget szidott, lenézett, de ugyanakkor kedvelt, mert mindig megjavítható, mára már eltűnt, átalakult gépkocsi is.

– Örvendek, hogy lejön ez a kettős jelentés. Először kicsit aggódtam, hogy nem figyelnek fel rá, de megkönnyebbülten látom, hogy minden rendben van, megértették a szándékomat. A műfajnak megfelelően is igyekeztünk olyan címet találni, ami egyszerre sötét, de a helyszínt is nagyon jól behatárolja.

– Amikor elkezdted a történeteid sorozatát, már eleve könyvben gondolkodtál?

– Amikor elkezdtem, valamiféle mederbe kívántam terelni a szerteágazó prózámat. Úgy gondoltam, hogy jó lesz elveket és korlátokat szabni, amikor prózát írok. Egy idő után azonban rájöttem, hogy ebből valami nagyobb lélegzetű dolog, egy könyv is lehet. Ez különben a negyedik könyvem, és ez az, amit a legtudatosabban írtam. Tudtam, hogy mi következik, a helyszíneket tudatosan váltogattam: Szászrégen, Kolozsvár, Nagyszeben, Herkulesfürdő… Igyekeztem Dacia, illetve Erdély minél nagyobb részét átfogni.

– Vásárhelyi történet nincs?

– Nincs. Itteni vonatkozású csak a Maros.

– Mint mondod, könyveid sorában ez a legkötöttebb, legtudatosabb. Egyben talán ez szűkíti le a leginkább a potenciális olvasók körét. Lehetnek olyanok, akiket a rémtörténet meghatározás elriaszt, fel sem nyitják az elbeszélés- vagy novelláskötetet.

– Igaz, hogy így neveztem el ezeket az írásokat, de ugyanakkor át is értelmeztem egy kicsit a rémtörténet kellékeit. A klasszikus műfaji követelmények szerint általában kastélyok a helyszínek, arisztokraták a főszereplők, ritkán az egyszerűbb emberek. Én áthelyeztem az egészet a hétköznapokba, ez az a plusz, amit behoztam. Hétköznapi emberek, hétköznapi helyszínek, ezáltal megélhetőbbé váltak ezek a történetek, amelyek mellesleg rémtörténetek. Remélhetőleg közelebb hoztam az egészet a mai átlagolvasókhoz.

– Egyébként elég sokan ismerhetik azt az angolszász irodalmi anyagot, amire az elején hivatkoztál. Magyar fordításban is számos ilyen kötet volt elérhető. Ha a te mostani írásaidat átültetnék angolra, vajon a brit olvasók azzal a vonulattal rokonítanák, ami téged errefelé irányított? Vagy lényegesen más lett, mint az említett rémtörténetek?

– Valószínűleg eléggé más lett, mint az eredeti műfaj. Tényleg igyekeztem elkerülni a klisékké váló szereplőket, például vámpírok nincsenek bennük, bárhogy is várnák egyesek a téma mai divatja miatt. Az erdélyi helyszín talán vámpírok jelenlétét is feltételezhetné, de tudatosan nem szerepelnek írásaimban, ezzel is erősíteni szeretném a történetek hétköznapiságát. Egyébként az egésznek a munkacíme az volt, hogy A közeli erdő – rémtörténet-gyűjtmény. Abból indultam ki, hogy a rémségek itt vannak tőlünk egy karnyújtásnyira, az erdő az egyik jelképe a szörnyűségeknek. Te is utaltál arra, hogy a híradókban naponta látni mindenféle rémséget, köznapi valóság lett mindez. És az, hogy én ezeket kineveztem rémtörténeteknek, vagy kicsit igazodtam ezekhez a műfaji hagyományokhoz, nem jelenti azt, hogy más könyvekben, például egy Faulkner-regényben ne lennének rémségek. Ugyanúgy ott vannak, csak egészen másra kihegyezve.

– A mai korszellem is biztosíthatja az ilyen jellegű könyvek sikerét. Jelenségként beszélnek például az északi, a skandináv írók hasonló könyveiről.

– Sajnos a divat irodalmi szempontból nem mindig hasznos, gondoljunk csak a vámpíros könyvek dömpingjére. Ez nem tesz jót ennek a műfajnak, túlságosan fogyaszthatóvá teszi. Én azt akartam, hogy valami igazán populáris műfajban szólaljak meg, vagyis rémtörténeteket írjak, de nagyon igényesen. Igényes, választékos nyelvvel és ugyanolyan magas szinten, mintha egy egészen egyszerű novellát írnék.

– Ezzel lezárult ez a ciklus?

– Nagyjából lezárult, de azt a tapasztalatot, amit a munka folyamán nyertem, tovább fogom vinni.

– Jöhet a rémregény?!

– A regény jöjjön! Inkább ezt mondanám.

– Ehhez is, ahhoz is sikert kívánok!