Hétköznapi történet
Bella igazi túlélő, olyan, akit sem külső, sem belső viharok nem tudnak elgyengíteni, mi több, mintha éppen a megpróbáltatások tartanák lendületben.
– Gyerekként ugyanilyen rövid hajam volt, mint most, igaz, akkor még édesanyám akaratából, hogy ne kelljen sokat bajlódni vele. De a mozgásom is fiús volt, sőt, az egész megjelenésem, és sokszor csak azért kérdezték meg a nevem a játszótéren a velem egykorúak, hogy kiderítsék, fiú vagyok-e vagy lány. Néha poénból úgy mutatkoztam be, hogy Béla, aztán csak kuncogtam magamban, amikor elhívtak focizni vagy Bergmanncsővel lövöldözni. De a „Csengess fel, és tűnés!” nevű mókában is tökéletesen beolvadtam a srácok közé – kezdte történetét a derűsebbik oldaláról. Aztán tétovázás nélkül vitt magával a múlt komorabb díszletei közé.
– Csak az esték voltak nehezek, amikor nagybátyám, anyám testvére hazajött. Hárman éltünk a szüleiktől örökölt kétszobás tömbházlakásban, és ezzel nem is lett volna semmi baj, ha Zsozso bácsi – ahogy a nagybátyámat kiskoromban hívtam – nem köt idő előtt felbonthatatlan szövetséget az alkohollal. A munkából mindig a törzshelyére vitte a lába, és a füstös talponállóból rendszerint kivörösödött arccal, nagyon idegesen érkezett a közös otthonunkba. Olyankor nem kérdezett, csak szétnézett, és ha valami nem tetszett, ütött. Gyakorlatilag szinte mindenért felkapta a vizet, egyetlen hajszál elég volt a mosdókagylóban ahhoz, hogy levaduljon. Főleg én kaptam, de néha anyu is. Nekem utóbbi esett a legrosszabbul, jobban bírtam, ha engem bántott. Könyörögtem is anyámnak, hogy költözzünk el, de nem volt erre anyagi lehetősége.
– Édesapád? – préseltem ki magamból a hallottak után az egyetlen fontosnak vélt szót.
– Hozzá nem volt szerencsém, azt sem tudom, mi a neve – kacagott fel élesen beszélgetőtársam. Aztán korábbi, bársonyosan mély hangján folytatta: – Anyu nagyon fiatalon hozott a világra, húszéves sem volt akkoriban. Egy futó kalandnak vagyok a „következménye”, aminek az anyai nagyszüleim egyáltalán nem örültek. Abban a rendkívüli helyzetben édesanyám egyetlen támasza a testvére volt, aki akkor már dolgozott, és a keresetéből százszázalékosan támogatott minket. Az ital a későbbiekben kerítette a hatalmába egy zátonyra futott házasság után. A megszületésem előtti években még egészen normális, jóravaló ember volt, anyám legalábbis így mesélte. Azt hiszem, a várandóssága alatt kapott segítségért örökre hálás a nagybátyámnak, ezért is viselte el a későbbiekben a minősíthetetlen viselkedését.
– Meddig tartott ez az állapot? – szólaltam meg újra.
– Tizennégy éves koromig. A nagybátyám azon a télen hunyt el autóbalesetben. Munkából jöttek haza az egyik kollégája új Ladájával. Frontálisan ütköztek egy másik kocsival, ennél több részletet nem tudok. Anyámat rettenetesen megviselte a tragédia, pedig attól kezdve nyugodtabb lehetett volna az életünk. Egyik sírógörcsöt kapta a másik után, én pedig éreztem, hogy megfulladok az otthoni légkörben. Ezért úgy döntöttem, hogy nem „kínozom” tovább az iskolát, inkább megpróbálok a saját lábamra állni. Anyám nem tudta, hogy reggelente suli helyett a nagypiacra megyek, és ott az egyik osztálytársam barátjának segítek árulni. Idővel persze kiderült, hol töltöm a délelőttöket, de anyámat az sem érdekelte túlságosan, amikor a hiányzásokért írásbeli figyelmeztetést kaptam, majd egy osztályfőnöki látogatás következett volna, amit sikerült megakadályoznom. Végül kicsaptak az iskolából.
– Ezt hogy viselted?
– Őszintén? – emelte rám Bella sötétbarna szemét. – Megkönnyebbülést éreztem. A piaci fizetésből végre tudtam venni magamnak pár apróságot, farmert, testápolót, vagy beülhettem egy kávézóba, ha úgy tartotta kedvem. Addig sohasem volt zsebpénzem, ezért is jelentett számomra ez olyan sokat. Aztán bejött a „képbe” Dezső bácsi. Rendszeresen járt a piacra vásárolni, és mindig egyenesen a mi asztalunk felé vette az irányt. Naponta szóba elegyedett velem, kérdezgetett az életemről, a családomról, aztán a sokadik találkozáskor elárulta, hogy egyedül él, és szüksége lenne valakire, aki odaköltözik hozzá, és gondját viseli, mos, takarít, főz rá. Nagyon rokonszenves volt az öreg úr, úgyhogy gondolkozás nélkül ajánlkoztam a „szobalány” szerepre. Anyu persze hallani sem akart róla, de nem igazán érdekelt a véleménye. Hihetetlenül szép időszak kezdődött a számomra. Dezső bácsi egy hatalmas, régi házban lakott, amelyhez jókora, gyümölcsfás udvar tartozott. Végtelenül kedves, figyelmes volt velem, egy percig sem érzékeltette, hogy alárendelt helyzetben lennék. Két éve laktam nála, amikor ez a szörnyű világjárvány elkezdődött. Akkoriban mintha minden más betegség megszűnt volna, mindenki csak a „koronára” koncentrált. Dezső bácsi nem lett kovidos, egy váratlan szívroham vitte el. Azelőtt gyakran mondogatta, hogy majd rám hagyja a házát, és hogy nekem ott mindig lesz helyem. A távozása után azonban előkerült az unokahúga, az öccse lánya, az egyetlen rokona, nekem pedig nem volt többé maradásom.
– Hazaköltöztél édesanyádhoz? – kérdeztem.
– Meg sem fordult a fejemben, hogy visszatérjek oda, ahonnan korábban elmenekültem. Amíg Dezső bácsinál laktam, sikerült megtakarítanom annyi pénzt, hogy kibéreljek egy garzont jó messzire a gyerekkori otthonomtól. Most is ott lakom, a tömbházhoz közel munkát találtam egy kisboltban, úgyhogy nem szenvedek semmiben hiányt. Szeretném befejezni az iskolát és leérettségizni, újabban ehhez gyűjtöm az erőt.
