Szabadságon Polinéziában

(Folytatás február 21-i lapszámunkból)

Tahiti 

Francia Polinézia legnagyobb szigete. Kimagasló hegycsúcsaival, mint egy királyné, trónol az óceán felett. A sziget lakói a part mentén laknak, a sziget belső része manapság is egy szinte érintetlen csodavilág. Fővárosa Papeete, s a Tahiti név szinte egyenértékű a paradicsommal. 

Az égbolt borús volt, mikor odaérkeztünk, s mire a partra jutottunk, az eső is kezdett szemerkélni. Lévén, hogy ez volt utunk egyik végállomása, sokan szálltunk partra, és bizony elég hosszú lett a sor a taxikért. Jó, hogy a szállodánk közel volt, mintegy 10 perc autózás után ott is voltunk. Lehet, hogy a sziget belső része csodavilág, de amerre mi jártunk, a központ környéke eléggé kiábrándító. Piszkos, szemetes, rendezetlen, s valószínűleg az eső is hozzájárul az általános nyomasztó érzéshez. Lehet, ha innen indulunk, más szemmel látom.

Nem egy Dacia autóval találkoztunk, úgyhogy bizonyos értelemben otthon éreztük magunk. Először csodálkoztam, de miután több Daciát is láttam, utánagondolva a dolgoknak, elég érthetőnek tűnt. Mert hát Francia Polinéziában vagyunk, a Dacia is a Renault cég terméke, Papeete sem néz ki éppen eldorádónak, tehát logikus.

Letettük csomagjainkat a szállodában, és máris indultunk meghódítani Papeetét. Szerencsére a legjobb akarattal sem lehet nagyvárosnak nevezni, és mivel a szállodánk is eléggé központi helyen volt, nem kellett a látnivalókig sokat járni. Lapozgattam az útikalauzt, de sok, számomra érdemleges látnivalót nem találtam. A legelső helyen a bevásárlóközpont (piac) volt. Elsétáltunk addig, de itt sem tudtam megváltoztatni az első pillanatban alkotott véleményem. Egy eléggé elhanyagolt, rendetlen helynek tűnt, mintha Párizs egyik külvárosában lettünk volna. Sétálgattunk, elmentünk a bevásárlóközpontig: sok gyümölcs, élelem, ruházat és a megszokott emléktárgyak. Megittunk egy feketét, még járkáltunk egy kicsit a szemerkélő esőben, de hamar meguntuk. Sajnos az idő olyan volt, hogy semmi értelmét nem láttuk annak, hogy a sziget belsejébe merészkedjünk, tehát hazatértünk a szállodába, mert tudtuk: másnap hosszú út áll előttünk San Franciscóig.

Polinézia egy különleges hely, melyet nem lehet európai mércével megítélni. Aki ide jön, az a természetért, főleg a csodás színekben játszó, simogató, színes halakban gazdag vízért jön. Aki ide jön, ne várjon 5 csillagos szállodákat, meg európai értelemben vett építészeti csodákat.  A természet adta szépsége teljesen más, ilyent sok más helyen nem lehet látni. Búvárkodásra szebb helyet elképzelni sem lehet. Az itteni lakosok is teljesen más típusú emberek, közelebb állnak a természethez, inkább megértik rejtett közléseit, jobban a természetre vannak utalva. Polinéziát talán Alaszkához hasonlítanám. Nem, nem éghajlat szempontjából, mert míg az egyik a sarkkörön túl is terjed, addig a másik az Egyenlítő környékén van. Mindkettő elég drága, ez is egy közös vonás, de talán azért, mert mindkettő a föld utolsó érintetlen területei közé tartozik. Hogy meddig? Azt nehéz megmondani.

Rangiroa képviseli a sík, korallzátony típusú szigeteket, míg Bora Bora  hegyes-dombos. A többi sziget ezek különböző utánzata. Persze, lehet hogy ez egy kicsit túlzás, mivel mi csak nagyon felszínesen láttuk, minden helyen csak egy-egy napot töltöttünk, nem beszélve arról, hogy a búvárkodást ki sem próbáltuk. És annak ellenére, hogy elég nehezen érhető el, napjainkban mégis is elég sokan látogatják. 

Aki az óceánokat, vizeket szereti, azoknak paradicsom. Langyos, simogató és rendkívüli színekben játszó öbleit nem lehet elfelejteni. Örvendünk, hogy szerencsések voltunk, és eljutottunk ide.