2020. szeptember 25., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Polinézia (görögül: sok sziget), Óceánia egy etnokulturális régiója, amely a Csendes-óceán déli és középső részén fekvő  körülbelül ezer szigetet foglalja magába. Hatalmas terület, melyet a Hawaii, Új-Zéland, illetve a Húsvét-szigetek által bezárt háromszög alkot.

A Miraflores sétány


Francia Polinézia – mint a polinéz szigetcsoport része – öt részre oszlik: a Társaság (Society), középen a Tuamotu, északkeleten a Marquesas, délkeleten a Gambier, míg délnyugaton az Ausztrál-szigetek tartoznak hozzá. A Társaság-szigetek is két részre oszlanak, a Szél felőli (Windward), illetve Szélvédett (Leeward) szigetekre.

A Társaság-szigetek alkotja Francia Polinézia fő szigetcsoportját, ez tartalmazza a legnagyobb szigeteket, itt él a lakosság többsége, itt van Papeete is, a szigetvilág fővárosa. E szigetek jó része aránylag magas, ellentétben a Tuamotu csoport atolljaival. A Leeward-szigetekhez tartozik többek között Huahine, Raiatea, Bora Bora, míg a Windward-szigetek a Tahiti-, illetve Moorea-szigeteket tartalmazza. A hozzá tartozó 118 szigetből 67 lakott.

Indulás

Mióta az eszem tudom, szerettem vagy szerettem volna utazni, s mindig az egzotikus tájak vonzottak. Még emlékszem, mikor elemista koromban olvastam Maugham Az ördög sarkantyúja című regényét, s elképzeltem a könyv és a Gauguin-másolatok alapján, milyen is lehet Tahiti. Persze az ’50-es években Tahitiról még álmodni is merészség kellett. Aztán teltek ez évek, megváltozott a világ, no meg a szerencsém kereke is, Tahiti már nem volt álom. Régen játszom a gondolattal, és végül elhatároztam, üsse kő, itt az idő meglátogatni.

Az útirány: San Francisco, Lima, Peru, ahonnan hajóra szállunk. Mind összeköttetés, mind ár szempontjából az AeroMexico társaság ajánlata volt a legjobb. Egy kicsit még gondolkodtam, mivel a mexikói repülőtársaság hírneve nem a legjobb, de aztán meggyőztem magam: ne legyenek előítéleteim. Bár jobban meggondoltam volna! Kb. három nappal az indulás előtt, mikor az AeroMexico egyik járata a felszállósávon landolt San Franciscóban, megkérdőjeleztem elhatározásom helyességét, de már késő volt. 

Indulás este 11-kor; másnap jó 4 órai út után landolunk Mexikóvárosban. Ekkor jött az első meglepetés, mármint hogy a leadott csomagokat is ki kell venni, és mint utólag kiderült, vagy 100 m-rel tovább kell vigyük őket, s ismét leadjuk egy másik ajtón. Utána, hogy ismét bemehessünk a biztonsági zónába, hatalmas sort kellett kiállni, hogy ellenőrizzék, mit viszünk magunkkal. Amikor mondtuk a személyzetnek, hogy nem értjük spanyolul, hogy mit akarnak, nagyon csodálkoztak, hogyan lehetséges ez, mert ők meg nem beszéltek semmilyen más nyelvet. Végül aztán valahogy csak megértettük egymást, és bejutottunk. 

Mindenhol tömeg, a terem nagyon szellős, mert nyitott. Igaz, elég délen vagyunk, de még éjjel van, és 2.200 m magasban bizony nyáron sincs meleg. Szerencsére csak mintegy 3 órát kellett várni, és mivel félóránként változtatták, honnan indul a járatunk, hamar eltelt az idő, amíg járkáltunk a megfelelő kijáratokhoz. Az út második fele egy fél fokkal jobban sikerült, mert – habár a székek itt is nagyon gyatrák voltak –, legalább az étel jó volt.

A kikötő bejárata 


Lima, Peru

A limai röptér megváltozott, mióta kb. 10 éve itt jártunk, most nem kell belépőt fizetni, és nagyon hamar túlesünk a formaságokon. Habár eléggé bús-mogorva városként tartják számon, nekünk – mint a kolonialista architektúra egyik jelentős képviselője – tetszett. Igaz, ez az örökség csak nagyon kis részét foglalja el Limának. Nagy része apró, rendezetlen, lapos tetejű házak sokasága. Lévén az eső nagyon ritka vendég, a város poros, és az autók is azok. Mi a Miraflores negyedben laktunk, szobánkból szép kilátás nyílt a Csendes-óceánra. Ez a negyed rendezett, szép terekkel, kertekkel, és állítólag biztonságos is. Házigazdáink rendesek, kedvesek. Mivel hosszú volt az út, úgy határoztunk, hogy kimegyünk vacsorázni, utána pedig eltesszük magunkat másnapra. Szerencsére egy vendéglő közel volt, a helyi ételeket nagyon ízletesnek találtuk. 

Másnap aztán, egy kiadós reggeli után csomagolás, és irány a hajó. Szerencsére az Uber Peruban is divatos, így könnyű volt taxihoz jutni. Igaz, a sofőr csak spanyolul beszélt, de címünk le volt írva, és azt megértette, legalábbis az út kezdetén. Úgy néz ki, Peruban nincs sok közlekedési szabály, a lényeg az, hogy aki rámenősebb, az halad. No persze a dudák is működnek eleget. Mikor közeledtünk a kikötőhöz, láttam, hogy sofőrünk elbátortalanodott egy kicsit, míg egy rendőrt nem látott. Mint a gesztikulálásokból kiderült, a végcél iránt érdeklődött. Ez a jelenet még kétszer megismétlődött, és már kezdtem kételkedni, hogy eljutunk-e egyáltalán a hajónkhoz, mert a környezet is kezdett megváltozni, enyhén szólva lerobbant volt. Aztán megérkeztünk valahova, semmi sem volt kiírva, csak egy hatalmas busz állt ott sok-sok emberrel körülvéve. Egy idegen odaszaladt, kikapta csomagjainkat a taxiból, és futás a busz felé, alig tudtuk a lépést tartani vele. Feladta a csomagunkat, és tartotta a markát a fizetségért. Szerencsére kézügyben volt a pénz, mert a busz már indult, csak utolsónak sikerült felkapaszkodni. Mintegy öt perc múlva aztán már a hajónknál voltunk. A felszállás könnyen ment, mint általában. Vacsoránál egy kis meglepetés ért, a főpincér amikor bemutatkozott, mondta, hogy az ő neve Mihai, és Brassóból van. Azon, hogy románul válaszoltunk, elcsodálkozott egy kicsit, és még jó ideig beszélgettünk. És miután odaadtuk a pezsgőt, melyet a hajón adtak ajándékként, nagyon „jó barátok” lettünk. Sokszor foglalt nekünk helyet abban a vendéglőben, ahol másképp fizetni kellett volna. Mi nem kértük, de elfogadtuk. Hiába, a rendszer változik, de az emberek lassabban.

A városháza Limában


A Ballestras-szigetek

Másnap reggel Limától mintegy 220 km-re délre, Pisco település mellett horgonyoztunk le. A parton holdbéli táj fogadott. Alacsony, sárgás színű dombok, de egy fa sem, ameddig a szem ellát, és nemhogy fa, de még fű sem terem. Jó 20 perc autókázás után megérkezünk a Paracas nemzeti parkba. Tipikus perui hely, apró, rendezetlen házak, de itt már megjelenik egy-egy pálmafa is. Idegenvezetőnk szerint kedvelt kirándulóhelye a limaiaknak. Nem tudom, mi lehet olyasmi a környéken, hogy valaki Limából ideutaz-zon érte egy pár napra, de hát kérem, mindenki mást szeret. Persze, elfelejtettem, hogy a Nazca-sivatagban vagyunk, mely 1944 óta a világörökség része. Itt vannak a híres, rejtélyes Nazca-vonalak. Állítólag 400 és 650 között keletkeztek, s ma sem tudják, pontosan mit is jelentenek, mi célból készítették őket.

Úgy határoztam, inkább a közelben lévő Ballestras-szigeteket látogatjuk meg, mint a Nazca-vonalakat. Ezeket a peruiak a szegény ember Galapagos-szigetének nevezik. Miután megnéztük, én inkább a nagyon szegény ember Galapagosának nevezném, mivel a látnivalók messze alatta maradnak a Galapagos-szigetieknek. Ide Darwin hiába jött volna, az itt látottakból nem született volna egy új fejlődéselmélet. Egy fedetlen, kb. 40 helyes csónakba szállunk, és már indulunk is. Látszik, a turizmus valószínűleg nagymértékben hozzájárul a hely gazdaságához. Jóformán el sem indulunk, egypár fóka szegődik hozzánk és kísér egy darabon.

Ahogy kijutunk a nyílt óceánra, a szél egyre jobban fúj, és habár elég meleg van, itt nem érzik. Kalauzunk egyre mondja, hogy használjuk a nap elleni védőkrémet, én azonban csak legyintek egyet, hiszen nem süt a nap. Bezzeg, mintegy 2 óra múltán, miután visszatértünk, és a tükörbe néztem, nem ismertem magamra, mivel egy rézbőrű nézett szembe, és az arcom is égett. Bizony egyszer-egyszer jó volna másokra is hallgatni. Lassan közeledünk az első sziget felé. Szerencsére nem szabad partra lépni, mert ez védett terület, madárparadicsom.

Szerencsére, mert a sziklák meredekek, nagy részük fehér, s mint kiderül, ezt a guanó adja, melyet 5-6 évenként összegyűjtenek és használnak a helyi mezőgazdaságban mint kitűnő trágyát. Ahogy a terep kinéz, nem tudom elképzelni, hogyan lehet itt járni, és még guanót is szedni.

(Folytatjuk)

Holdbéli táj

A három fóka kísérőnk