Szabadságmadár
2014-03-11 16:26:30
- Nagy Székely Ildikó
Dávidnak mintha mindig Óperencián túli, színes kavicsokkal lettek volna teli a zsebei. Sokáig úgy gondoltam, hogy a mozdulataiból, hangjából áradó titokzatos nyugalom és vidámság csakis efféle kincseknek tulajdonítható.
Dávidnak mintha mindig Óperencián túli, színes kavicsokkal lettek volna teli a zsebei. Sokáig úgy gondoltam, hogy a mozdulataiból, hangjából áradó titokzatos nyugalom és vidámság csakis efféle kincseknek tulajdonítható. Egyszer aztán kifordította azokat a zsebeket, üresek voltak. Nevetve fedte fel önmagát. Akkor vált számomra világossá, hogy sokkal értékesebb kincset rejteget a kabátja alatt. A víztükörtől meg nem riadó, félresikerült szárnycsapásoktól erősödő szabadságmadarat. Az körözött fölöttünk akkor is, amikor a harmincas évei derekán járó férfi mesélni kezdett.
– Azon a nyáron, amikor befejeztem az iskolát, egy bárba vettek fel. Idénymunka volt, szerettem, de hamar véget ért. Azután az építkezésben próbáltam szerencsét. Egy Maros menti faluban, egy újonnan létesülő tyúkfarmnál volt szükség munkásokra. Ott aztán annyit dolgoztam, hogy lebénult a jobb kezem. Azt mondták, meg kell műteni, de végül én hoztam helyre. Masszíroztam, próbáltam tornáztatni, és egy fél év múlva újra kezdtem tudni mozgatni. Később egy pékségben dolgoztam, ott, ahol a török kenyerek készültek. Délután 6-7-től hajnali 4-ig tartott a munkaidő.
– Ott tanultad el a mesterséget?
– Gyerekkoromban édesanyámnak volt egy péksége, ott dagasztottam először kenyeret. De a pékesdi sem tartott sokáig. Úgy gondoltam, a határon túl talán könnyebben boldogulnék. Cinkotán egy kárpitosműhelyben találtam munkát. Három hónapig maradtam, aztán haza kellett jönnöm. De nem is maradtam volna tovább, mert a főnököm nem adta meg azt a pénzt, amit ígért, és végig azt éreztette velem, hogy csak egy csóró „román” vagyok, aki kiment Magyarországra. Akkor jöttem rá, hogy itthon kell megtalálni a szerencsét. Elvégeztem a sofőriskolát, aztán a következő évben nekifogtam a taxizásnak. Nyolc évig ültem a volán mellett.
– Szeretted?
– Igen, főleg az elején, amikor még minden új volt. Egész nap a volán mellett ültem, igyekeztem minél több tapasztalatot szerezni. Akkoriban, a kilencvenes évek végén még nem lehetett olyan könnyen elhelyezkedni a szakmában, aki taxizni akart, annak tökéletesen kellett tájékozódni a városban. Igaz, alig volt még 300-400 taxi Vásárhelyen, később, 2004-ben szaporodtak el ezek az autók. Mindenesetre amikor én belevágtam, nagyon jól ment, ha meggazdagodni nem is, de megélni meg lehetett belőle. Több taxitársaságnál is dolgoztam. Idővel kialakult a kliensköröm is, voltak, akik egyenesen az én mobilszámomat hívták, és nem a diszpécserszolgálatot.
– A személyszállításon túl biztos voltak különlegesebb kérések is.
– Volt olyan ügyfelem, aki rendszeresen elküldött vásárolni. Megkérdezte, van-e nálam elég pénz, és aztán mindent kifizetett, sőt, a fuvardíj és a kért termékek ára mellett borravalót is adott. Néha nőket is kellett szállítani egy-egy kliens lakására.
– Erőszakos, veszélyes emberekkel is volt dolgod?
– Egyszer még kést is tettek a nyakamhoz. A vonatállomástól a Kövesdombig utazott a kliens, az út két lejbe került volna. Akkor vette elő a kést, amikor ezt a tudtára adtam. Egy buszmegállóban voltunk, onnan fel is szívódott mindenki egy szempillantás alatt. Mondtam az illetőnek, hogy azért nem kell ideges lenni, elviheti az egész pénzemet. De egy banit sem vett el, kiszállt, és odébb állt. Megmondhatta volna, hogy nincs pénze, rövidebb távolságokon máskor is el-elvittem ingyen utasokat, ha kérték. Egy másik alkalommal egy lakótelepi üzlet előtt várakoztam. Estefele járt az idő, nagyon fáradt voltam, lekoppant a szemem. Az autó ablakát letekerve hagytam. Arra ébredtem, hogy behúztak nekem egyet. Négy fiatalt láttam magam előtt, akik pillanatok alatt kirángattak az autóból, és jól elpüföltek, aztán leléptek. Ők sem nyúltak a pénzhez.
– A taxizás után mi volt a következő „állomás”?
– Egy személyszállító cégnél buszsofőr lettem. Kisbuszokat vezettem Tatabányáig és vissza. Nagyon fárasztó munka volt, egy héten három utat is megtettem oda-vissza. Előfordult, hogy vezetés közben másodpercekig lekoppant a szemem, és arra ébredtem, hogy jön szembe velem egy kamion. De sohasem baleseteztem. Aztán szőnyegeket szállítottam mindenhova az országba. Az kellemesebb meló volt.
– De csak volt...
– Egy Spanyolországban dolgozó barátom szólt, hogy számomra is lenne odakint munka, szőlőt kellene szedni 50 eurós napi bérért. Három napot és három éjszakát utaztam, amíg abba a falucskába értem, de kiderült, hogy semmiféle munka nem vár ott rám. A barátomnál kaptam szállást, száz euróba került a lakbér egy hónapra. Volt egy kis félretett pénzem, abból fizettem három hónapig a szállást, aztán, amikor pénz nélkül maradtam, a haver kitett az utcára. Elhelyezkedni sehol sem tudtam, hiszen azt sem tudtam, hogy mondják spanyolul, hogy „jó napot.” Egy aradi román fiúval volt szerencsém, aki szállást és ennivalót adott, és elvitt egy öreg bőrfestő műhelyébe. Azután rendszeresen jártam oda beszélgetni, közben autóztattam az öreget ide-oda, ahova kérte. Így tanultam meg alapszinten a nyelvet. Azután már könnyebben boldogultam. Madridban, egy építkezési cégnél kaptam munkát, tömbházaknál kellett mozgássérültek számára feljárókat kialakítani. 50 eurós napi bért ígértek, aztán a 30-at is alig adták meg. Persze, itt is „feketén” dolgoztam. Onnan egy másik céghez kerültem. De ott sem maradtam sokáig, mert ledőlt az állvány, amelyen öten dolgoztunk. Én az alsó szinten álltam, így „csak” a bokám tört el. Előzőleg figyelmeztettem a főnököt, hogy nincs jól odarögzítve a falhoz az állvány, de azt mondta nekem spanyolul: „te nem azért vagy itt, hogy gondolkozz, hanem azért, hogy dolgozz.” Egészségügyi biztosításom persze nem volt. Másfél hónapig az aradi srác lakásán „pihentem,” aztán végre megtaláltam azt a munkát, amiért olyan messzire utaztam. A faluban, ahol laktam, egy spanyol családnál szedtem a szőlőt, mégpedig egész nap „kecskepozícióban”, ott ugyanis a földön, a kövek között érik ez a gyümölcs. Miután lejárt a szőlőszezon, egy spanyol férfi felajánlotta, hogy olajbogyót szüreteljek. Ő volt az egyetlen, aki betartotta a szavát. Rögtön az elején leszögezte, hogy napi 30 eurót tud adni, és azt ki is fizette. Mikor ennek a munkának is vége szakadt, újra a fővárosban próbáltam munkát találni. Egy hónapi keresgélés után aztán fogtam magam, és hazautaztam.
– Megérte ez az egész?
– Nem. A mostani eszemmel el sem indulnék. De tapasztalatnak elment. Miután hazajöttem, egy segesvári áruszállító cégnél találtam munkát, de nem fizettek rendesen, kéthavi béremmel maradt el a főnök. Tavaly nyáron egy költöztetőcéghez vettek fel, ott a munka függvényében kaptam a fizetést. Télen nemigen volt felkérésünk, így onnan is léptem.
– Most mivel foglalkozol?
– Pillanatnyilag keresgélek. De biztos, hogy nem sokáig, előbb-utóbb találok valamit, ami igazán nekem való.
