A szabadság hangszerei

Borika számára egy nagy, színes könyv a világ, amelyet mindig jó lapozgatni. Bármely oldalon üti fel, bárhol kezd bele, abból valami szép és izgalmas születik. Kedvenc időtöltése a zenélés, így eddigi 16 évének erről a fejezetéről beszélgettünk.

– I–IV. osztályban furulyaóránk is volt, így kisiskolásként játszottam először hangszeren. Harmadikban és negyedikben az egész osztálynak szerveztek fellépéseket, olyankor a furulyatanárunk gitáron kísért. Mindig nagy volt az izgalom az előadások előtt. Azt hiszem, akkor kezdett érdekelni a gitározás. Apa nagy rocker, azonnal támogatott az elképzelésemben. Nagyon boldog voltam, amikor megvettük az első gitáromat, és nemsokára el is kezdtem járni órákra. A gitártanárom zongorázni is tudott. Anya javasolta, hogy én is kipróbálhatnám. Számomra mindig fontos volt a szüleim véleménye, ebbe is szívesen beleegyeztem. De a szívem visszahúzott a gitárhoz.

– Nem volt nehéz átszokni egyik hangszerről a másikra?

– De igen. Amikor a húrokat kezdtem pengetni, hetekig fájt az ujjam, és a zongorával kezdődött minden elölről. Valamikor nyolcadik osztályban jött aztán egy „üres” rész, amikor nem jártam többet hangszerórákra. Úgy döntöttem, hogy csak magamnak zenélek. Otthon mindegyre elő is vettem a gitárt, egy hét sem telt el úgy, hogy ne játsszak rajta. 

– Mikor kezdtél csapatban zenélni?

– Kilencedikben, bolyais diákként, bekerültem az iskola zenekörébe. Emlékszem az első találkozásra: egy csomó mosolygós ember fogadott hangszerrel a kezében. Mindenkin érződött, hogy szeretetből zenél. Aztán közeledett a gólyabál, és beválasztottak zenész gólyának, mentorokat is kaptam. A zenekörtől rengeteg bátorítást, tudást kaptam, sokkal többet fejlődtem ott zeneileg, mint addig bármikor, közben nőtt az önbizalmam is. Megnyertem a versenyt, de ami annál is fontosabb, és amit nagymértékben a zenekörös barátaimnak köszönhetek, az az, hogy most már bármikor bátran énekelek közönség előtt. A másik két versenyzővel, akik remek zenészek, jó barátnők lettünk. Amikor a zenekör megszervezte az Év hangja versenyt, mi hárman megalakítottuk a Terra-Kotta csapatot, azzal neveztünk be. Az egyik csapattársam gitározott, a másik csellón játszott, én pedig megtanultam ukulelézni. Amikor megláttam a zeneboltban azt az aranyos kis hangszert, nagyon megtetszett. A szüleim pedig sosem mondták, hogy ne énekeljek, ne zenéljek, ne vegyek új hangszert. 

– Könnyen ment az ukulelézés?

– A gitár után nagyon könnyen. Amikor elkezdtünk próbálni a csapattal, akkor fedeztük fel igazán az együtt zenélés örömét, és azt, milyen jó érzés a sajátunkká tenni egy dalt. Maga a verseny nagyon színvonalas volt, sokan eljöttek az iskolából. Harmadikok lettünk a Terra-Kottával, és a csapat azóta is megmaradt. Kitűzőnk, csapatpólónk is van. A zenekörrel egyébként  videoklipet is forgattunk, az is fantasztikus volt. Szabó Balázs Bájoló című szerzeményét dolgoztuk fel. A város több helyszínén vettünk fel részleteket, a várban felmásztunk a fákra, hangszerekből raktunk ki a fűben smiley-kat. Rengeteg élményt nyújtott a zenélés, ugyanakkor sok mindenre meg is tanított. Például arra, hogy zokszó nélkül cipeljük a hátunkon a gitárt mindennap az iskolába, meg a fontossági sorrend felállítására is. 

– Új hangszerek is jöttek még a „képbe”?

– A nyáron elmentem egy pásztorfurulya-táborba. Nagyon vagány oktatónk volt, aki nem dalokat tanított nekünk, hanem azt mutatta meg, hogy hogyan lehet szabadon zenélni. Zeneelméletet is tanultunk, olyan szabályokkal ismerkedtünk meg, amelyeket aztán megszeghetünk. Azt hiszem, leginkább abban a táborban szerettem meg a zenét. Ott kezdtem a dzsessz felé irányulni. Közben újabb fordulat következett, szerelmes lettem a hegedűbe. Elkezdtem a youtube-on hegedűdarabokat és hegedülni tanító videókat nézni. Megfordult a fejemben, hogy minek nekem új hangszer, amikor már úgyis alig férek tőlük a szobámban, de aztán arra gondoltam, hogy elsősorban azért zenélek, mert nagyon élvezem. Úgyhogy megvettem a hegedűt is. Beigazolódott a sejtésem, nagyon nehéz megtanulni ezen a hangszeren játszani, én négy hónapja küszködöm vele. Szokta is mondani a tesóm, amikor gyakorolok, hogy inkább gitározzak. 

– Ami a hegedűt illeti, továbbra is egyedül képezed magad?

– Igen. Mostanában leginkább az improvizációval vagyok el, de ahhoz is kellenek az alapok.  Próbálok utánaolvasni a neten mindenféle nyelven, főleg angolul, mert magyarul nem találok igazán jó, oktató jellegű leírásokat. Mióta ezzel foglalkozom, többféle stílusú zenét hallgatok, és – ami a legnagyobb változás – közben nem teszek-veszek, nem görizek, nem főzök, nem vacsorázom, hanem leülök, és kimondottan a zenére figyelek.

– Most melyik a kedvenc hangszered?

– Továbbra is a gitár. Azzal érzem a legszabadabbnak magam. 

– Gondolom, a zenekörben is folytatódik az élet.

– Persze. Van egy füzetünk tele dalokkal, amikor éppen nem fellépésre készülünk, abból játszunk a magunk örömére. A mostani kilencedikesek közül sok új, aranyos taggal bővült a csapat, ők a „friss hús”. Visszagondolni arra, hogy ezelőtt egy évvel mi voltunk az újak, és azóta mennyi emlékkel, mennyi  baráttal gazdagodtunk – hát az nagyon vagány.