Szétválnak a Sinka testvérek útjai?

Családi és baráti környezetben, Marosvásárhelyen töltötte az ünnepeket a megyeszékhely egyetlen – egyben Románia legismertebb – sportoló ikerpárja: a Sinka testvérek – a 24 éves Mónika és Zsuzsanna.

Családi és baráti környezetben, Marosvásárhelyen töltötte az ünnepeket a megyeszékhely egyetlen – egyben Románia legismertebb – sportoló ikerpárja: a Sinka testvérek – a 24 éves Mónika és Zsuzsanna –, jelenleg a Bundesliga 2 Északi-csoportjában szereplő SW Blue Weis Hohen Neuendorf, Berlin egyik külvárosi csapatának leigazolt játékosai.

Mint ismert, Zsuzsannát 2012. szeptember 9-én Berlinben megműtötték, jobb térde a londoni olimpiai játékokra kijutott francia válogatott elleni, barátságos labdarúgó-mérkőzésen sérült meg. A sors iróniája, hogy testvére, Mónika is átesett egy hasonló orvosi beavatkozáson (jobb lábán keresztszalag-szakadást szenvedett, külső és belső meniszkusszal is operálták).

Zsuzsanna, akárcsak Mónika, saját költségéből állja a mielőbbi felépüléshez szükséges kezelést, Marosvásárhelyen jár gyógytornára, fizioterápiára, és türelmetlenül várja a visszatérést.

A napokban találkoztunk velük: a szép, tehetséges és végtelenül szerény lányokat jövőjükről faggattuk.

– Mióta vagytok itthon, és meddig tartózkodtok még Marosvásárhelyen?

Sinka Zsuzsanna: – Én már huzamosabb ideje itthon vagyok, itt végzem a műtét utáni rehabilitációs kezelést, amely március elejéig eltart.

Sinka Mónika: – A bajnokság őszi idényének végén jöttem haza, baráti környezetben töltöttük az év végi időszakot. Mivel a karácsony a szeretet ünnepe, ezért nem hagyhattuk ki az alkalmat, hogy családi körben töltsük a szentestét. Ez nekünk fontos, mert nagyon ragaszkodunk a szüleinkhez, akik mindvégig önzetlenül támogattak bennünket; ennek is köszönhető, hogy odáig jutottunk a sportban, ahol most vagyunk. Mintegy tíz nap múlva utazom vissza Németországba, mert megkezdődik a felkészítő. A nagy havazások miatt két őszi mérkőzést február 17-ére és 24-ére halasztottak, viszont a bajnokság tavaszi idénye csak március 13-án kezdődik.

– Mindketten szinte egyformán súlyos térdműtéten estetek át 2012 folyamán, mindkettőtöknek a jobb lába sérült. Hogy vagytok most? Mennyire nehéz a felépülés?

S. Zs.: – Hála a Fennvallónak, most jól érzem magam, jó ütemben halad a felépülésem. A marosvásárhelyi Rheum-Care Alapítvány egészségügyi és rehabilitációs központjában végzem a kezelést, fizioterápiát és gyógytornát, de már számolom a napokat a visszatérésig. Egy biztos, iszonyú kellemetlen, hogy a pálya széléről vagyok kénytelen figyelni Mónit és a társaimat. De bízom benne, hogy rövidesen felépülök, és újra játszhatok. A térdem körüli izomzat teljesen helyrejött, de még rá kell dolgoznom, próbálom a térdszalagokat is mozgásban tartani, kezeltetni. Németországban már végeztem lassú szaladást szalagon, de nem igazán szabad még megerőltetnem, sőt, a fizioterapeuta szakember által kiírt kezelést pontosan be kell tartanom, ami nagyon fontos. Még fáj a térdem alsó része, de ez idővel remélhetőleg teljesen kimarad. Móni nagy segítséget nyújtott, nagyon örültem, hogy az utóbbi napokban mellettem lehetett, hiszen mi sülve-főve együtt voltunk eddig.

S. M.: – Kellemetlen emlék a tavalyi térdműtét, de hál’istennek, teljesen felépültem. A legfontosabb, hogy amíg itthon voltam, Zsuzsi mellett lehettem, hiszen nekem is nagyon sokat jelentett, amikor tavaly, az év elején, a műtétemet követő időszakban mellettem állt. Kívánom, hogy minél előbb egészségesen futballozni lássam őt!

– Nagyon rossz a pálya széléről figyelni a társakat?

S. Zs.: – Engem megviselt, hiszen mi kiskorunk óta örökmozgók voltunk, a szüleink a sportiskolába írattak minket. Édesanyánk hajdanán tornászott, talán innen származik a sport iránti szeretetünk. A sportiskolában hét évig tornásztunk, majd négy évet atletizáltunk, de már kiskorunk óta tetszett nekünk a foci, ezért is nehéz csak nézni, ha társaink játszanak.

S. M.: – Én is nehezen bírtam ki a több hónapos rehabilitációs időszakot játék nélkül. A legfontosabb, hogy teljesen felépüljünk, és újra játszhassunk. Nekem nehezen kezdődött az őszi idény a Bundesliga 2-ben, de lassan belerázódtam a játékba, sok gólpasszt adtam társaimnak, jól ment a foci. Nem mellékesen pedig: egyre jobban kezdek angolul és németül is beszélni.

– Tartjátok a kapcsolatot az egykori játékostársakkal, akik most is a helyi FCM együttesénél játszanak?

S. Zs.: – Persze. Novemberben egy hazai mérkőzésükre is kilátogattam, nemrég a Somostetőn találkoztam velük, ahol erőnléti edzést tartottak. Mintha kissé megváltozott volna a hangulat a csapatban, viszont ennyi idő után is kellemes érzés volt találkozni mindnyájukkal.

S. M.: – Igen, tartjuk a kapcsolatot néhányukkal. Kellemes időszakot töltöttünk a FCM-nél, s a közös emlékek örökre belénk vésődtek. Az elkövetkező napokban találkozom valamennyiükkel, már nagyon várom.

– Hogyan tovább, mármint ami a labdarúgói pályafutásotokat illeti? Megtörténhet, amire eddig nem nagyon gondoltatok, hogy külön-külön, más egyesületnél folytassátok a karrieretek?

S. Zs.: – Igen, elképzelhető, habár nem szívesen gondolunk erre, viszont ha felépülök, szeretnék más klubnál, ismertebb labdarúgó-együttesnél futballozni. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki valamilyen formában segített a német egyesületnél, viszont az, hogy én már sérülten kerültem oda, és nemigen játszhattam, nagyon megviselt, keserű szájízt hagyott bennem. Biztos, hogy nem lesz könnyű szétválnunk, hiszen együtt születtünk, mindig, mindenhol együtt voltunk, egymást segítjük, nincsenek titkaink, mondhatni egy egészet alkotunk. A pályán pedig még behunyt szemmel is megtaláljuk egymást. De nagyon remélem, hogy a jövőben játszunk még együtt ugyanannál a klubnál, de a válogatottban is.

S. M.: – Mint említettem, jó szezont zártam az együttesnél, bár gólt még nem sikerült lőnöm. Viszont a vezetőséggel is, a csapattársaimmal is kiváló a viszony. Egy-két évig mindenképpen szeretnék ennél a csapatnál maradni, persze, ha bent maradunk a 2. ligában. Szerződésünk a nyárig köt a klubhoz mindkettőnket, de én, ha úgy alakul, ahogy tervezzük, hosszabbítani szándékozom. Nagyon nehéz lesz különválni, de ilyen az élet. Nem lehetünk örökké egymás mellett, de amíg lehet, megpróbáljuk együtt, közösen valóra váltani az álmainkat.

– Arra, hogy visszakerüljetek a román válogatottba, gondoltok-e még?

S. Zs.: – Persze, mindig büszkék voltunk arra, hogy a román válogatottban is szerepeltünk. A legfontosabb számomra, hogy én meg a családom egészségesek legyünk, majd hogy játszhassak újra. Aztán, ha ismét jól megy a foci, jöhet az újabb behívó.

S. M.: – Az átigazolásommal kapcsolatos formaságok nemrégiben intéződtek, így a Román Labdarúgó-szövetséghez is eljutott az együttesünk elérhetősége. Mint megtudtam, a tavasztól valószínűleg újra számítanak majd a játékomra.