Hiába rántották le a leplet a kémek és ügyészek együttműködését szabályozó egyezményekről, a kémkedés és kiszivárogtatás tovább folyik.
Hiába rántották le a leplet a kémek és ügyészek együttműködését szabályozó egyezményekről, a kémkedés és kiszivárogtatás tovább folyik. Lassan már a kisebbik kormánypártnak is kezd kényelmetlenné válni a mostanában miniszterelnöki tanácsadóként szolgáló egykori pénzügyminiszter, aki a minapi protokollumkiszivárogtatás után a hét végén egy kormányellenes tüntető kórlapját hozta nyilvánosságra, azt igyekezvén sugallni, hogy az illető nem épelméjű.
Bár azoknak a beszámíthatósága is megérne egy eszmefuttatást, akik egy pénzmosásért és egyéb gazdasági bűncselekményekért elsőfokon nyolcévi börtönre ítélt szakit miniszterelnöki tanácsadóvá ütnek, mielőtt a bűnösségéről jogerősen döntene a bíróság, meg az illető szakmai teljesítménye sem az egeket ostromolta mintegy három évvel ezelőtti minisztersége során, de annyi bizonyos, hogy legalább bátorság jócskán szorult az illetőbe. Mert már nem hatályos, de még titkos dokumentumot, illetve szintén bizalmasnak minősülő orvosi információkat csak az szór ki a nyilvánosság elé, aki fütyül a következményekre. Annyira, hogy még zokon is veszi, amiért egy magánszemély orvosi adatait tartalmazó bejegyzését a szólásszabadságot és adatvédelmet elég szelektíven tisztelő közösségi oldalról törlik annak működtetői.
Ez a történet világosan mutatja, hogy azok, akik minden második mondatukban a párhuzamos államot és az ügyészi diktatúrát kárhoztatják, szintén nem riadnak vissza a titkosszolgálati eszközök használatától. Ráadásul politikai célra használják az információt, amiből világosan kitetszik, hogy hűségesek a közel három évtizede kiveszett múlt rendszerből maradt szellemi örökséghez. Eddig a vita arról folyt, hogy meddig mehet el a kémkedés a közpénz kárára elkövetett bűncselekmények felderítésében, mely téren nem kétséges, hogy követtek el aljas húzásokat súgók és hallgatók egyaránt. Viszont amikor már orvosi dokumentumok kiszivárogtatásával igyekeznek lejáratni egy ellenzéki embert, akkor már a múlt század ötvenes éveitől kiveszettnek hitt politikai rendőrségi módszerekhez nyúlnak vissza. Innen már csak annyival lehet lejjebb menni, ha a célkeresztbe vett személyről hamisítanának egy diagnózist, és annak alapján küldenék rá a kényszerzubbonyos különítményt.
A bevetett eszközök mutatják, mennyire drága kincs a hatalom a birtokosainak. De mindaddig, amíg elő nem áll az ellenzék egy hiteles alternatívával erre a kormányzásra, ez csak a hatalom birtoklásáról szóló mocsárháború, amiben nincs érdemi különbség a szembenállók között.
