Ștefănescu és a székely becsületszó

Hatalmas vitát váltott ki a nyilvánosságban, és nem csak a sepsiszentgyörgyi szurkolók körében, hogy Marius Ștefănescu az FCSB-hez igazolt a Sepsi OSK-tól. No nem az átigazolás ténye maga, hanem annak körítése, ami némi oltyán simlisséget és egy székely becsületszót is tartalmaz.

Hogy Ștefănescu nem az OSK-nál folytatja a következő idénytől, nyílt titok volt, mert noha 2026-ig élő szerződése volt a klubbal, már egy éve nagyon mehetnéke volt egy jobban fizető, nevesebb csapathoz. Mivel akkor nem jött a nevére elfogadható ajánlat, még beletörődött egy évbe Sepsiszentgyörgyön, azonban a bukaresti nagy klubok – amelyeknek az ajánlatairól folyamatosan jelentek meg hírek a fővárosi sportbulvársajtóban – szirénhangjai már a múlt idény során elbűvölték.

Nem tudhatjuk, ki és mikor kereste meg titokban és mit ígért neki, de tény, hogy az FCSB elleni mérkőzésekre mindig „úgy intézte”, hogy ne játsszon. Amikor pedig mégis pályára lépett, felejthető produkciót nyújtott. Erősen feltűnő a Petrolul 52 elleni mérkőzésen, a győztes gól után, a 90+3. percben kikunyerált sárga lap volt, hiszen a rájátszás első fordulójában így a lelátón maradhatott az FCSB ellen. A gesztus annyira nyilvánvaló volt, hogy a bukaresti alvilág működését jól ismerő Dan Șucu, a Rapid 1923 patrónusa azonnal jelezte: nem tudják becsapni, szerinte Ștefănescu távozása az FCSB-hez az idény után nyilvánvaló.

A csalással közvetlenül megvádolt Sepsi OSK elnöke, Diószegi László (akinek a habitusa viszont nem tud mit kezdeni az ilyen húzásokkal) ekkor azt találta mondani, hogy jó, akkor az FCSB-hez biztosan nem adják el a játékost, székely becsületszóra. Mi több, Ștefănescut rávették, hogy a klub hivatalos oldalán nyilvánosan tagadja a vádakat, amit szemrebbenés nélkül meg is tett.

Csakhogy az idény végén hiába várta a klub az ajánlatokat Ștefănescu megvásárlására, ilyen csak az FCSB-től érkezett. Talán nem véletlen, mert vélhetően csak Sepsiszentgyörgyön nem tudták, hogy a játékos már odaígérkezett Becalinak, így hiába is tennének ajánlatokat. Ezeket Diószegi sorra tette elolvasatlanul, ígéretéhez híven, a fiókba. Aztán a felkészülés kezdetekor a csatár megjelent a gyülekezőn, és közölte: vagy elengedik az FCSB-hez, vagy abbahagyja a futballt, aztán sarkon fordult, és a másnapi edzésen már nem látták…

Diószegi László lehetetlen helyzetbe került. Választhatott: vagy tartja a székely becsületszavát, és ezzel a klub fizetheti még két évig a játékost, egy fityinget sem kap érte, ráadásul tönkreteszi a karrierjét, vagy elfogadja az érte felajánlott 1,3 millió eurót, igazolhat helyette egy más csatárt, és vállalja annak az ódiumát, hogy megkérdőjeleződik a szavahihetősége. Mivel a klub vezetőtanácsának többi tagja és Bernd Storck is azt mondta: engedje el a játékost, Diószegi félreállt – majd, mert gyakorlatilag nem csak személy szerint az ő becsülete csorbult, hanem a székely becsületszóra is árnyék vetődött – felajánlotta a lemondását.

Ezt persze nem fogadták el, és Diószegi elismerte: rosszul tette, hogy 

megvédte a játékost, akiért a saját becsületével kezeskedett, mert egy zsoldos akkor is zsoldos marad, ha megdolgozik a pénzéért, klubhűséget egyetlen profi focistától sem lehet elvárni vagy megkövetelni, különösen azoktól, akik balkáni mentalitású „smekerséggel” átitatott környezetben nőttek fel.

Megtanultam a leckét – mondta erről a Sepsi OSK elnöke, miután mind a bukaresti sajtó, mind saját csapata szurkolói elverték rajta a port. Például azt, hogy a klubérdek néha még a székely becsületszónál is fontosabb. De még inkább azt, hogy a székely becsületszót nem érdemes és nem szabad a román profi (?) labdarúgás kulisszáinak ingoványaiban használni.