Sózzák a sót Havadon

Fura dolognak tűnik a sót megsózni, de itt nálunk, Havadon nagyon is állja a helyét ez a mondás. Hogy miben nyilvánul meg, felsorolom. Felsorolásom, annak ellenére, hogy mind igaz, nem lesz teljes, mert sok adattal kellene untatnom a kedves olvasót. Közösségünk öt kis faluból tevődik össze, talán már alig hétszázan vagyunk, de azért sok minden történik nálunk. 

Kezdem: Havad faluban mindenkinek van otthon órája, mutatják a múló időt vekkerek, karórák, nagyapáinktól maradt ingaórák, mobiltelefonok, internet stb. Mindezek ellenére az adófizetők pénzéből vásároltak egy zenélő órát, ami amellett, hogy mutatja a múló időt, még fület bántó dallamokat is produkál. Megsózták a sót. Másik nagy produktum, ami szintén az adófizetők számlájára ment: épült egy műfüves futballpálya, ami látványos ugyan, de futballista, az nincs, mert a hatvan-nyolcvan évesek már nem rúgnak labdába csak azért, hogy majd szaladjanak utána. Van egy Kossuth-szobrunk is. Meg is ünnepeltük előtte eddig a március 15-i nemzeti ünnepünket, nem úgy az idén, amikor egy római pápa neve napjára, március 12-re tettük át nemzeti ünnepünket, bográcsgulyással és pusziosztással. Szegény Kossuth „nézte”, hogy sózzuk a sót. Mellesleg Havadon a nyári melegben a fél falunak nincsen ivóvize. Talán két új kút fúrására is futotta volna az adófizetők pénzéből. Van azonban egy dolog, ami jól működik Havadon, ez a vadgazdálkodás. Vásároltak egy mezőgazdasági gépparkot, talajmarót, ekét, trágyaszórót, traktorokat, de föld, az nincsen. Vannak ellenben szép medvéink, szarvasaink, vaddisznóink, őzeink. Az utóbbi években szép apamedvéket tudtunk eladni sok euróért, úgy volt, hogy ezt a pénzt az özvegyen maradt anyamedvék kapják, de a pénz még nem érkezett meg. Így maradtak a szomorú gazdák összetört szilvafáikkal, kizsigerelt szőlőkkel, megsemmisített kukoricásokkal, nem sorolom, sok van még.

Tovább sózzák a sót, már a templomainkban is, hogy hallja meg az Istenünk is: vigyázzatok a földetekre, nehogy idegen lábnyomok mocskolják be apáitok nyomdokát, de hát mire vigyázzunk, mikor még földünk sincs, huszonöt év alatt ez a sót sózó apparátus még egyetlen birtoklevelet nem bocsátott ki, akkor most kié apáink földje? Nem untatom tovább, kedves olvasó, de ha megengedik, a következőkben szót ejtek még a vadasdi homokbányáról, ahol már egy ember halálát lelte, a rigmányi jurtáról, ahol majd Dzsingisz kán receptje nyomán mérik a kumiszt, a gegesi feredőlyukról, amit már újra is fúrtunk, állítólag potom kétmilliárd lejért. Hogy ki adott erre ennyi pénzt? Ez talány, mert nekünk ennyi soha nem lesz, és nem is volt. De addig is: sózzuk a sót – pedig az már ehetetlen.

Rákosi Tihamér, Havad