Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A gyermeki, ártatlan eufória talán az egyik legjobb érzés a világon. Mindmáig emlékszem például azokra a pillanatokra, amikor a szüleim vagy nagyszüleim közölték, hogy felmegyünk a Somira. Már reggeltől alig vártam, hogy induljunk, és ez csak fokozódott május elsején. Az nekünk, gyerekeknek valóban nagy ünnep volt. Pedig nem voltak adottak a mai körülmények (így nem is hiányozhattak), de az is elég volt, hogy beültünk a sárga Škodába, felpöfögtünk a hegyre, majd egész nap ott dekkoltunk, ittuk a Fructót, fociztunk a piros labdával, ettük a sörrel adott halfasírtot, köröztünk a kicsivonattal, miközben a sült hús illata áradt a levegőben, és mindenhol ismerősökbe botlott az ember. Igaz, annyian voltunk, mint a huszonhármas buszon, szinte alig lehetett megmozdulni, örvendtünk, ha a mai (és egykori, de jóval kisebb) játszótér helyén le tudtuk teríteni a pokrócot, néha pedig ki kellett tépni belőlünk egypár kullancsot is, de jó volt, szép volt, buli volt, megmaradt a memória mélyrétegeiben – a diktatúra szorításában is valahogy felhőtlennek tűnt az egész. Persze nem volt az, de mégis úgy maradt meg – nyilván azért, mert gyermekek voltunk, és egy gyermeknek nem kell sok ahhoz, hogy boldog legyen.
A tegnapelőtt, hétfő délután a Víkendre mentünk ki egyet lazázni, kivittük a gyerkőcöt is. És megérintett a régi somis hangulat. Igaz, ma már minden sokkal fejlettebb, szebb, drágább (mit nem adtunk volna egy ugrálóvárért az életveszélyes, láncos körhinták helyett), ennek ellenére, ha olyan a társaság, még mindig visszatérhet a gyermekkori áer. Zene, népi táncok, kölyökfoglalkozások, tisztaság, barátságos arcok, egymás gyerekeire vigyázó felnőttek, jóval gazdagabb felhozatal ételből és italból, mint anno. De ez nem vesz le a dolog értékéből, sőt. Hozzátesz – azt hiszem, ebben mindenki egyetért. És ilyenkor nem értem, hogy miért olvasok a közösségi médiában egy-egy régi majálisos fotó alatt múltban turkáló vakarászást, hogy akkor minden jobb volt, milyen jó lenne megint ugyanúgy, akkor még volt hangulat, örvendtek egymásnak az emberek, satöbbi. Nem volt jobb semmi. Nem volt jobb a halfasírt, nem volt jobb a vashinta, nem volt jobb a kőkemény labda, nem volt jobb az iszonyat tömeg, amelynek sajnos nem volt lehetősége a saját kertjében majálisozni. Ami széppé teszi mindezt, az az emlékezés. A fiatalság. És az, hogy nem volt összehasonlítási alap. Én is imádom a régi autókat, volt is belőlük pár a faros Škodától az Opel Mantán és Calibrán keresztül a nyolchengeres Cadillacig, megvolt a sajátos bájuk, hangulatuk, étvágyukon keresztül is mosolyt varázsló személyiségük – és mostanra már a nosztalgikus emlékük is –, de eszembe nem jutna azt mondani, hogy jobbak, mint a kategóriájukon belüli mai megfelelőik.
És valahogy így vagyunk az emlékeinkkel is. Hiszen amikor látom, hogy a mi gyerkőcünk ugyanolyan ártatlan eufóriával várja, hogy majálisozzunk, mint az ő korában én, akkor kit érdekel, hogy mi mikor volt jobb. Neki ez lesz a jó. Neki ezek az élmények maradnak majd meg mélyen odabent. Ő majd a mára emlékszik régmúltként vissza. És neki – ahogyan mindegyiküknek is – éppen a ma szépségének élményét kell megadnunk. Hogy boldog emlékei legyenek egy boldog gyerekkorból. Mert a régi szép idők most vannak.