Sokadszorra a sokat hangoztatott toleranciáról és a valós kétnyelvűségről

2018 Románia számára centenáriumi ünnepségsorozatot jelent, csupa nagybetűs eseményeket. Az egyik nagy megvalósításnak a Nemzet Megváltása Katedrális monumentális épületegyüttese, illetve ennek felszentelése ígérkezik. Nos, egy ilyen alkalommal mi, a határeltolódással önhibánkon kívül új hazába sodort állampolgárok is felmérjük, számbavesszük, hogy a Gyulafehérvári kiáltványban szereplő ígéretekből mi valósult meg napjainkig, és mi az, amivel mindmáig adósok maradtak a többségi hatalom mindenkori képviselői. Egy ilyen mélyen vallásos néptől jogosan vártuk el – és a hátralévő másfél évben is elvárjuk –, hogy ígéreteiket nemcsak szóban, hanem tettekben is korrigálják. Tegyék azt, hogy amikor a fent említett katedrális harangja megkondul majd a 100. ünnepi évfordulón, mi, kisebbségiek is anyanyelven szólalhassunk meg, köszönetet mondva a mindmáig csak verbális ígéretek teljesüléséért. Hogy majd mi kürtölhessük világgá és ne a hatalom emberei dicsekedjenek kifelé, hogy milyen példásan oldották meg a kisebbségi kérdést. Autonómiatörekvéseinket ne revizionizmusként, hazaárulásként kezeljék, hanem a többi európai autonómiákhoz hasonlóan elismerjék és életbe léptessék. Volt már részünk belőle a szovjet befolyás évei alatt, amíg létezett a Magyar Autonóm Tartomány, majd a Maros Magyar Autonóm Tartomány, és akkor sem változtak meg a határok… Szeretnénk, ha a tolerancia városában a polgármester nemcsak beszélne az együttélés szabályairól, hanem tetteiben is azonosulna kisebbségi elvárásainkkal (lásd március 15. megünneplését, a Forgatag rendezvénysorozat kiszorítását a városközpontból, a valóban kétnyelvű utcanévtáblák kirakásának bojkottját és a példákat sorolhatnám). Csak az 1962-es évig megyek vissza, amikor az iparosítás jelszava alatt, a masszív betelepítés következményeként az Orvosi Egyetemen, a Színművészeti Intézetben, a Művészeti Középiskolában megalakult a román tagozat. Mi lett a hajdani Encsel Mór, Minszki Lajos vállalatokkal, a Petőfi Sándor bőrgyárral, a Bernáth Andor cukorgyárral, a Lázár Ödön helyipari vállalattal? Nemcsak névváltozások történtek. Egy részük végleg bezárt, másokat eltüntettek a föld színéről. Nos, akkor beszélhetünk toleranciáról, amikor a polgármesteri hivatal iskolákért felelős igazgatója, Horaţiu Lobonţ gátolja a kétnyelvű feliratok kihelyezését, sőt félremagyarázza a törvény által szavatoltak gyakorlatba ültetését. Szándékosan a római katolikus líceum ügyét hagytam utoljára. Hihetetlen, ami az iskolaalapítás körül történt az utóbbi két évben. Mindez arra utal, hogy lehetnek jó törvényeink is, de a rejtett kiskapuk félremagyarázásra, gáncsoskodásra adnak lehetőséget, és most a tanévzárás előtt még nem tudni, hogy mi lesz a 400 tanulóval, akiket a szüleik jóhiszeműen oda írattak. Ezeket a szülőket egyenként hívatták, kihallgatták, kép- és hanganyagot rögzítettek róluk, mindezt egy immár 10 éve EU-s tagságú országban, ahol az érintettek megcsappanva is egy közel másfél milliós kisebbség tagjai. Az említett iskolaépületet pedig a polgármesteri hivatal bérli a katolikus egyháztól, amely a saját épületében próbál iskolát újraindítani. A többit az olvasóra bízom.

Szász Károly