2019. július 19., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Kiss Csaba

Időutazás / SÚRLOTT GRÁDICS

Véletlenül csöppentünk ide. 

Napfényes húsvéti fröccsözést terveztünk Demény Péterrel a vásárhelyi vár udvarára – de szemerkélt.

Nézzük meg, mi van most a Súrlott Grádicsban – egykor a város egyik legjobb vendéglője volt, rúgós hintókkal, turnűrös hölgyekkel, krúdys velőscsontokkal, de mára már csak fröccsöntött árnyéka maradt. 

Croco bár, négy asztallal, öt idült vendéggel, magyarok, románok vegyesen, a sör-konyak kulturális békéjében. 

A mulatérozós zene is két nyelven dübörög, Zámbó Jimmy-mixtől a Căsuţa noastrăig. 

Nelu, a pincér büszkén mutatja egy múlt századi metszeten: ilyen előkelő hely volt ez régen, és mivel a fehér fröccs elfogyott, a vörösre a „ház” vendégei vagyunk. 

Demény feje fölött dübörög a háromnegyedes „a nézését meg a járását” – én pedig a város talán utolsó pottyantós vécéjében enyhülök… és közben kamaszkorom múlhatatlan élménye, e nagylelkű kisváros legendáriumának megörökítője, Vári Attila jár az eszemben… történetek a Súrlott Grádicsban… hazatérés… hát ez az.


Ivan Karamazov

Súrlott Grádics

Tegnap Vásárhely régi

legendás helyén iszogattunk

a barátommal, egykori

nagy írók egyik kedvenc helyén,

valami román lakodalmas

rock ment, amikor benyitottunk,

de mondtuk, hogy beszélgetni

szeretnénk, és akkor készségesen

lehúzták a hangot, tréninges alkoholisták

üldögéltek kopott adidasokban,

foszlott májrákban, a pincér,

vagy hát minek is nevezzem, rögtön

kihozott még két fröccsöt, „s-a terminat

pe dumneavoastră”, mondta lelkesen a fehér borról,

ahogy ittak, a zene is erősödött, „egy

jó asszony mindent megbocsát, căsuţa

noastră, cuibuşor de nebunii”, az

időutazás csak halvány körülírása annak,

ami történt, az egyik ambiciózus két

vörösbort hozatott nekünk, megsértjük,

ha nem fogadjuk el, török vécé

volt, pisiltünk, balkáni krúdygyulák,

és amikor kiléptünk, örültünk

a szélnek és annak, hogy vannak

még ilyen helyek, fiatalságunk

alkoholgőze hajtott, nem a szentlélek,

de ki tudja már, melyik gőz mennyire

szent, és mit meg nem adna az ember,

hogy ismét érezze azt a kabát-

lobogást.