Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Bábszínészként az aprónépet örvendezteti meg a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház színpadán, a Hahota színtársulat frontembereként pedig a felnőttközönség szívébe is belopta magát Puskás Győző, akinek a színpad mellett az utazás jelenti az élet értelmét. Győző mottója, hogy nem javakat gyűjt, hanem élményeket, ettől tartja magát rendkívül gazdag és elégedett embernek. Több mint nyolcvan országban fordult már meg, és határozottan állítja: nem tud semmi másnak úgy örülni, mint az utazás nyújtotta élményeknek. Ebben az „utazásmentes” időszakban többek között ezekről az élményekről is faggattuk a nagy utazót.
– Gyerekként is a színpadra készültél?
– Gyerekkoromban mindenképpen cirkuszista szerettem volna lenni, ötéves koromban már rendszeresen jártam cirkuszba, a mai csütörtöki piac környékén igen jó előadásokat láthattunk a budapesti állami cirkusz vendégszereplése jóvoltából. Csodálatos, misztikus világnak tűnt, csak az nem volt világos számomra akkoriban, hogy állatszelídítő vagy éppen bohóc szeretnék lenni. Nagyobbacska koromban az irodalomba szerettem bele, a versekbe, imádtam színházba járni, és akkor már a színpad kezdett sokkal vonzóbbá válni, mint a cirkusz világa. Akkor tanultam meg zongorázni, így gyerekfejjel még a zongoratanári pálya felé is kacsingattam, de végül a Jóisten úgy adta, hogy mégis a színháznál kössek ki, társulatot alapítsak.
– Miért éppen bábszínészet lett belőle?
– Tinédzserkoromban már hívtak meg a Nemzeti Színházba játszani felnőttelőadásban, akkoriban nagyon kevés színinövendék volt, egy-két ember végzett egy évfolyamon, és meghívott Hunyadi András bácsi bizonyos szerepekbe. Illyés Kinga színművésznővel is játsztam egy darabban, ott ismert meg, és később szólt nekem, hogy van egy felvételi, a bábszínház alapítója, Antal Pál keres férfi színészeket, és ösztönzött, hogy jelentkezzek. Megpróbáltam, és sikerült is, akkoriban a szakmát ott kellett megtanulni, mert nem volt bábosoknak főiskola. Nagyon sokat köszönhetek Antal Pali bácsinak és a kollégáknak, akik felkaroltak, különösen Moca Rudinak, most már nyugdíjas bábszínésznek. Emellett működött már a Hahota is, és úgy éreztem, kiteljesedett az életem.
– Hogyan született a ma Erdély-szerte ismert és népszerű Hahota színtársulat?
– Mint mondtam, már kisgyerekkoromban jártam színházba, és különösképpen beleszerettem a klasszikus kabaréba, akkoriban játszták az Emlékek kávéházát, amely szerintem minden idők itteni legjobb kabaré-előadása. Kovács Levente rendezte, 1983-ban volt a bemutatója. Hétszer néztem meg, kétszer a szórakozás miatt, aztán bizonyos jeleneteket „kiloptam”, otthon leírtam, és igazából akkor fogalmazódott meg az ötlet, hogy ott a Maros-parton, a Kárpátok sétányon kellene alapítani egy társulatot. Magam köré verbuváltam azokat a fiatalokat, akikről tudtam, hogy érdekli őket a színház, tehetségesek is, és így kezdődött a Hahota, 35 évvel ezelőtt.
– A bábszínészet és a Hahota mellett az utazás egy igen fontos meghatározója az életednek, a közösségi oldaladon folyamatosan jelennek meg újabbnál újabb, egzotikusabbnál egzotikusabb helyszíneken készült fotók. Már gyerekként tervezted, hogy nagy utazó leszel?
– De még mennyire! Már ötévesen folyamatosan nézegettem a térképet, a Teleenciklópédia műsornak köszönhetően betekintést nyertem különleges országok világába, a földrajz, elsősorban a világföldrajz a kedvencem volt. Mindig kívánkoztam messze földre utazni, de akkoriban egyáltalán kijutni az országból nagy falatnak számított. De akkor is minden lehetőséget kihasználtam, minden iskolai kirándulásra feliratkoztam. A biológiatanárnőm megszállott utazó volt, szinte havonta kirándulást szervezett, és én mindig részt vettem ezeken. Már akkor összejártam az országot. 12 évesen eljutottam Magyarországra és Csehszlovákiába, akkor eldöntöttem, hogy nagy utazó leszek, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy minél többet utazhassak. Ahová nagyon sóvárogtam, az Rio de Janeiro volt, mert annál szebb fekvésű várost el sem tudok elképzelni, de Amszterdam, Párizs, Róma, Athén is ott voltak a képzeletbeli listámon. Emlékszem, volt akkoriban egy kiváló rágógumi, amit Amszterdamban gyártottak, és gyerekként úgy gondoltam, hogy ahol ilyen finom rágógumit gyártanak, az csak különleges hely lehet. Amikor nagyobbacska lettem, a Maldív-szigetekre kívánkoztam nagyon, de akkor elérhetetlennek tűntek ezek a desztinációk. De nagyon hálás és elégedett ember vagyok, mert a Jóisten engem úgy megsegített, hogy minden, amit gyerekkoromban szerettem volna, megvalósult.
– Összeszámoltad-e valaha, hogy az évek során hány országban fordultál meg?
– Valahol 80 körül tartok, és ezeken az országokon belül sok várost, helyszínt látogattam meg. Sok egzotikus országba jutottam el. Érdekes, mindannyian ismerjük a közmondást, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Nos, az én lábam mindig kilógott a takaró alól, sohasem csak addig nyújtózkodtam, ameddig a takaróm ért (de ezt kizárólag a kirándulásokra értem). Nekem nincsen autóm, hiszen az eszi a pénzt, az összegből, amit valaki évente az autójára költ, nekem összejön egy csodás kirándulás. Soha nem vágytam arra, hogy nagy házban lakjak, egy kétszobás lakásom van, ami óriásinak tűnt akkor, amikor hazajöttem Indiából.
– Az átlagember évente egyszer-kétszer utazik el kikapcsolódni, te viszont mintha folyamatosan úton lennél. Hányszor „nyaralsz” egy évben?
– Volt olyan, hogy tízszer is elutaztam egy évben, de az átlag hat körül van, ebben benne vannak a három-négy napos városnézések is. Szinte megszállottnak tartom magam ezen a téren, nem tudok másnak örülni, mint az utazás nyújtotta élményeknek. És ezt megerősítették bennem a Távol-Keleten szerzett élményeim, ott jöttem rá, mennyire helytelenül élnek az európaiak és észak-amerikaiak. Itt egy fogyasztói társadalom van, egy tudat-alatti versengés, versenyezni kell másokkal: autót cserélni, régebbi típusú telefonnal már nem illik itt-ott megjelenni. A médiából áradnak a reklámok, azt sugallják, hogy egy csomó mindenre szükségünk van, holott ez messze nem így van. Most a járványhelyzetben jöttem rá, hogy milyen sok fölösleges ruhám van, a háromnegyede nélkül is simán meglennék. Távol-Keleten győződtem meg arról, hogy nem erről szól az élet. Ázsiába először ’98-ban jutottam el, akkor Szingapúrt és Malajziát jártam össze, utána pedig ’99-ben Thaiföldön jártam. Ázsiába beleszerettem, az ott élő embereket azóta csodálom. Nyugodtak, kimértek, nem a birtoklásról szól az életük, hanem az egymásra való odafigyelésről. Őszintén mondom, hogy a legfejlettebb országokban soha nem láttam annyi boldog embert, mint a legszegényebbekben. Nagyon elégedettek az életükkel, mert a boldogságot nem külső tényezőkhöz kötik, nem attól lesz valaki boldog, hogy van több háza, öt autója és legújabb telefonja. A külső dolgok esetleg ideiglenesen okoznak örömet. Az élmények viszont életre szólóak.
– Említetted, hogy India mély nyomot hagyott benned…
– Bevallom őszintén, hogy Indiában csalódtam, de pozitívan! Annyi rosszat hallottam róla, tudtam, hogy borzalmas a szegénység. Mindig azt tanácsolom, hogy az utazóknak az első célállomása ne India legyen, hogy ne csupán ledöbbentse őket az, hogy milyen borzalmas a szegénység, hanem a szebbik oldalára is tudjanak fókuszálni. Én is sokáig ódzkodtam Indiától – egyrészt a betegségveszély miatt –, mégis nagyon vonzott, és amikor végre eljutottam, kellemesen csalódtam. Azt gondoltam, hogy a koldusoktól nem fogok tudni kettőt lépni az utcán, de nem így volt. Tényleg leírhatatlan szegénység uralkodik ott, viszont nagyon tetszett az, hogy abban a káoszban hihetetlen harmónia van. Semmiféle közlekedési szabályt nem tartanak be, összevissza közlekednek az úton a tehenek, motorbiciklik, kisautók, a sok tuk-tuk, na meg a kutyák. Sehol ennyi kóbor kutyát nem láttam, mint Indiában, de érdekes, hogy nem bántják az embert. Kérdeztük is az idegenvezetőtől, hogyan lehet ez, és kiderült, hogy ott teljesen egyenjogú az állat az emberrel, mindenki simogatja a kutyákat, így az állat is barátként tekint az emberre. Több százmillió ember él egyik napról a másikra úgy, hogy semmije nincs, csupán egy rongyos pólója. Váránaszi környékén egy olyan helyre is ellátogattunk, ahol három folyó találkozásánál egy nagy közösség él a porban, a folyóparton, egy vastag nejlon a tulajdonuk, amit maguk alá terítenek, amikor pedig esik az eső, a fejük fölé helyezik. Nem aggódnak különösebben amiatt, hogy mit esznek másnap, majd kirendeli a Fennvaló. És mindezek ellenére nem koldulnak. Néha előfordul, hogy ránéznek az idegenre, mintha kérdeznék, hogy valamivel tudja-e segíteni, de nem rámenősek; nem a szó szoros értelmében vett koldulásnak nevezném ezt. Talán ami a legmeghatóbb volt számomra Indiában, és amit soha nem felejtek el: egy alkalommal vonattal kellett utazzunk, az állomáson pedig két kis koszos gyerek jelent meg, és néztek minket. Az egyik utazótársam elővett egy nedves zsebkendőt, letörölte őket, mivel nagyon koszosak voltak. Ez nagyon tetszett a gyerekeknek, így odaadta nekik a teljes csomag zsebkendőt, valakinek pedig eszébe jutott, hogy van nála három csokis keksz, és odaadta a kislánynak. Közben odajött egy kóbor kutya. Holott látszott a két gyereken, hogy rég nem ettek, a kislány megfogta a kekszeket, és az elsőt a kutyának adta, a többit utána osztotta el a társával. Úgy gondolom, bizonyára nem sokan jártunk volna el így a helyében. Nagy lecke volt ez, hiszen bármilyen szegénységben élnek, éheznek, megosztanak minden apróságot még az állatokkal is. Ázsiában járva-kelve nagyon sokszor kell szembenézzen magával az ember.
– Élménybeszámolóid során számtalanszor említetted, hogy sok helyen megfordultál már, mégis Bali a szíved csücske...
– 2002-ben jutottam el először Balira. Az idegenvezető már az elején figyelmeztetett, hogy arra vigyázzunk, hogy ne emeljük fel a hangunkat, mert Balin az emberek szinte angyalokként viselkednek, nem irigykednek, nem veszekednek, ha nem értenek egyet a másik emberrel, hívnak egy harmadikat, hogy kikérjék a véleményét. Nem használják a nem szót, illetlen dolognak tartják nemet mondani, hiszen lehet vele sértegetni. Mondhatni, a káromkodással ér fel náluk a nem szó kimondása.
Balit az istenek szigetének nevezik, az ott élők több istenben hisznek, úgy gondolják, hogy vannak jó és rossz istenek. Naponta többször kis áldozati kosarakat készítenek az isteneknek, és úgy bánnak a turistákkal is, mint akikben isten lakozik. De nemcsak a turistákkal, hanem egymással is, nagyon fontos számukra a társuk, egymás lelkére odafigyelnek.
Igen, Bali a szívem csücske. Mostanában egyre többen eljutnak Balira, és mindenki úgy jön vissza, hogy beleszeretett. Én úgy gondolom, ha valaki azt állítja, hogy nem tetszett, akkor vele van gond.
Balin és a Maldív-szigeteken is – ami szintén nagyon közel áll a szívemhez –, szegénységben élnek az emberek, de nem olyan mértékű a nyomor, mint Indiában. A Fülöp-szigeteken és Madagaszkáron is jellemző a mélyszegénység, de nem felejtem el, amit egy madagaszkári picike szigeten tapasztaltam: azt a boldogságot, ahogy a gyerekek önfeledten játszottak az állatokkal, a kókuszdiókkal. Állatos fogót játszottak, amit mi is gyerekkorunkban, a tömbház előtt. A szegény trópusi országokban a természettel összhangban élnek az emberek, és úgy gondolom, a Jóisten igazságosan „osztotta el” ezt a világot. Nekünk több ezer euróba kerül, hogy eljussunk ezekre a trópusi helyszínekre, de azok a gyerekek, ha mélyszegénységben élnek is, mindennap tudnak ott fürdeni, felhőtlenül kacagnak, boldogok. A kulturális értékek, látványosságok szempontjából az európai nagyvárosok is mély nyomot hagytak bennem, de az emberek sehol sem voltak rám akkora hatással, mint a Távol-Keleten.
– Miután közel nyolcvan országot bejártál, van-e olyan hely, ahová még nem sikerült eljutnod, de szerepel az úti céljaid között?
– Mindenképpen el szeretnék jutni Ausztráliába, Új-Zélandra, de talán a legnagyobb álmom jelenleg, hogy eljussak Francia Polinéziába, Bora Borára, Tahitire. És ahol már jártam ugyan, de mindenképpen vissza szeretnék menni, az Rio de Janeiro. Az útikönyvek azt írják, hogy a Jóisten hat napon át teremtette a világot, és a hetedik nap kimondottan Rióval foglalkozott. Nos, amikor ott jártam, megértettem, hogy miért. Akinek van egy kis lelke, amikor lenéz a sziklatetőről, ahol a Krisztus-szobor áll, könnyes lesz a szeme. Olyan gyönyörű képet kap, amit máshol sehol nem láttam: hegycsúcsok benőve őserdővel, csodálatos tengerpartok, kis félszigetecskék fodros parttal, tavak, kristálytiszta tenger, vagyis egy helyen minden. És mindehhez ráadásként boldog, vidám emberekkel találkozik.