Sáromberkétől Afrikáig

Az élet állandó utazás időben, térben a születéstől a nem létig. Életünkön át keressük helyünket a világban, s attól függ, hogy a sors mit kínál, beírjuk-e állomásainkat a történelem nagykönyvébe. Hogy majd az utókor eldöntse, mi marad meg szellemi, tárgyi hagyatékunkból. Teleki Sámuel (Samu), a Téka alapítójának dédunokája is nyughatatlan természetével, kalandvágyával került be egy letűnt kor utolsó nagy felfedezőinek sorába. A sáromberki gróf Afrika térképének utolsó fehér foltjait tüntette el útitársával, Ludwig von Höhnellel együtt. Jó barátja volt Rudolf trónörökösnek, akivel ötször vadászott Görgényszentimrén felesége, Stefánia társaságában. Az ő halála 1889-ben, a meyerlingi tragédia volt egy öröknek tűnő történelmi korszak végének első jele. Teleki Samu földi kalandozása 1916. március 10-én zárul. Ugyanabban az évben, amikor Ferenc József császár halálával, majd alig két évvel ezután végleg eltűnnek a nagybirodalmak a világ térképén. Teleki Samu hagyatéka – a tudományos és dokumentációs értéken túl – ezt a kort idézte. Nem sokáig. Jött az országváltás, a második világháború, a kommunista diktatúra, amely mindent eltörölt. Egy évszázad sebei még nem gyógyultak be. Sáromberkén sem. Mi maradt meg? Egy-két szerencsésen fennmaradt trófea, az utazóláda, a még mindig bizonytalan sorsú kastély. Utánajártunk halálának 100. évfordulóján, hogy mit őriz még az utókor? 

 

A szellemi, tárgyi örökség 

Aki ma csak átutazik Sáromberkén, láthatja, hogy vannak jó jelek: a temetődombon álló, nemrég felújított kripta, a kopottan, de még álló kastély, a kancellár által épített templom és a fia által felhúzott – renoválás alatt álló – hajdani épület. A hajdani jobbágyfalu a Telekieknek köszönheti létét, akik 1674-ben Apafiéktól vásárolták meg azt a több ezer holdas birtokot, amelyen a korabeli település állt. 

– A sáromberkiek a Telekieket jó patrónusnak tartják. A könyvtáralapító építtette a templomot, fiának meghagyta, hogy iskolát létesítsen, aztán az Afrika-kutató Samu volt az, aki a kastély jobb és bal oldali szárnyát 1912-ben összekötötte egy újabbal. A nehéz években csökkentették a búza dézsmáját, hogy segítsenek a falun, fizették a papot és a tanítót – mondja büszkén a parókián Berekméri D. István nyugdíjas pedagógus, aki könyvet, monográfiát, tanulmányt írt a faluról, így behatóan ismeri a múltat. Mi több, volt szerencséje elbeszélgetni olyanokkal is, akik még találkoztak a gróf úrral. 

– Az én korosztályombeliek közül többen elbeszélgettek azokkal az öregekkel, akik találkoztak Teleki Samuval, miután visszajött az afrikai útról – mondja Berekméri D. István, majd hozzáteszi: Szálteleki Gyuri bácsi édesanyja, aki 1907-ben született, gyerekként járt a kastélyba, és azt mesélte, hogy volt ott egy néger, Ahmed, akit a gróf Afrikából hozott. A bőre színe miatt a gyerekek féltek tőle, és mindig elbújtak előle, ha meglátták. Ahmed még Teleki Samu életében tüdőgyulladásban elhunyt. Ugyancsak a néni mesélte, hogy az öreg grófot temetésekor még a kutyája is siratta és a hű kocsisa, Pista is elhelyezett egy koszorút a sírján. 

A Telekiek szellemi, tárgyi örökségét sokáig Nagy Géza, nemrég elhunyt református lelkész őrizte, aki több évtizedig szolgált Sáromberkén. Szalagra rögzítette olyan emberek történeteit, akik ismerték a grófot és részt is vettek a temetésén. Az egyházközség őrzi a mai napig is a kripta kulcsát, ahol a kancellár és az Afrika-kutató Teleki mellett több más későbbi leszármazott is nyugszik. A kommunista korszak végképp törölni akarta volna a „kizsákmányoló osztály” emlékét, így 1989 előtt nem lehetett megemlékezni a falu nagyjairól. Mégis Nagy Géza tiszteletes „kitalálta”, hogy anyák napján „illik” megemlékezni a falu elöljáróiról, így hagyományt teremtett. Ilyenkor egy-egy szál virággal az iskola diákjai felkeresték azoknak a személyiségeknek a nyugvóhelyeit – köztük a Teleki-kriptát is –, akik hozzájárultak a falu fejlesztéséhez – mondta Nagy-Vajda Domokos, a sáromberki általános iskola tanára. 

A sárpataki Berekméri D. István tanárt 1990-ben Körtvélyfájáról Sáromberkére helyezték. Fokozati vizsgája témájául a helybéli iskolát választotta, és itt „találkozott” először a Telekiekkel. Nemcsak iskolát építettek, hanem oktatási szabályzatot is írtak 1779-ben, sőt Csekme Ferenc korabeli tanfelügyelő egyik jelentésében azt is megemlíti, hogy annyi a gyerek, hogy az osztálytermek zsúfolásig megteltek és egy osztálynyi diák kint kell várakozzon. Igaz, Teleki Samuról elmarasztalóan ír. Látva a helyzetet, javasolja, hogy iskolát kellene építeni. 

A kommunista rendszer bukását követően már szabadon lehetett emlékezni az elöljárókra. Nagy Géza vette fel, ápolta a kapcsolatot a leszármazottakkal. Magyarországi turisták is egyre gyakrabban felkeresték a települést, a lelkész és Berekméri tanár úr vezetésével pedig a kriptába is ellátogattak. Ma Porkoláb Levente és a Berekméri D. István kalauzolják az érdeklődőket Sáromberke múltjába. 

Az 1772-ben épült kriptát az egyház tartotta karban. Sajnos a második világháború utáni években feltörték az  ajtaját és kifosztották Teleki Samu sírját, ahonnan elvitték díszkardját és díszes gombjait. Aztán a ’80-as években, majd a rendszerváltást követően, 1990-ben és 1991-ben is garázdálkodtak az épületben, 2009-ben egy hajléktalan költözött be. 2013-ban a gernyeszegi kastély jelenlegi tulajdonosa, Teleki Kálmán a Teleki családok magyarországi találkozóján gyűjtött pénzt és renováltatta az épületet. 

Nagy Géza utódja, Porkoláb Levente lelkipásztor meséli, hogy a főjavítás alatt Sándor Attila vállalkozó munkásainak meg kellett bontaniuk Teleki Samu sírját, hiszen a teteje be volt szakadva. A gróf koporsója utazóládáinak anyagából, cinlemezből készülhetett, mert ilyen darabokat és néhány csontot találtak a mélyedésben. 

– Ezeket összegyűjtötték egy helyre, majd azért, hogy a múzeumnak is maradjon meg egy darab a koporsóból, félretettem a kripta ablakpárkányára, ott felejtettem, aztán valaki elvitte – mondja a lelkész. 

A templom melletti hajdani iskolában múzeumot rendeztek be, amelyet most újítanak fel. Az egyik helyiségbe bezsúfolt néprajzi tárgyak között van egy nagy tükör, a kastély hajdani pipázójában állt saroktéka és egy utazóláda, amely megjárta Afrikát. 

– 400 ilyen ládát vitt magával Teleki Samu – mondja Porkoláb Levente –, mindössze kettő maradt meg. Az egyik az érdi Magyar Földrajzi Múzeumba került, a másik Sáromberkére. A ládát Marosvásárhelyről a család rokona, Beteg Stefánia hozta be, a sokak által ismert Teleki Gemma Bolyai téri kis szuterénlakásában volt, és állítólag fürdőkádnak használta. 

Az egyetlen trófea, amelyről a tiszteletes úr tud, a templomtól nem messze levő házban Vajda Szabolcs Zoltán tulajdonában van. A házigazda készségesen megmutatta az előszobában álló agancsokat. Nagymamája házának padlásán hányódott – mondja, megtakarította és nagy becsben őrzi. 

Ennyi maradt Teleki Samu tárgyi örökségéből Sáromberkén. Ez egészül ki a Teleki-tékában őrzött diplomával, amelyet Samu akkor kapott, amikor az Egyiptomi Földrajzi Társaság (Société Khédiviale de Géographie) tiszteletbeli tagjává választották.

Az érdi általános iskola, talán az ott működő múzeumnak is köszönhetően Teleki Sámuel nevét viseli. 1994-ben az érdiek testvériskolai kapcsolat létesítéséért felkeresték a sáromberkieket. A kapcsolat megszakadt, azonban jó hír – tájékoztat Nagy-Vajda Domokos –, hogy az idén a Határtalanul program támogatása révén áprilisban újra meglátogatják a sáromberkieket, és talán a névadó közös tisztelete is megerősíti a kapcsolatot. 

Szellemi örökségére a helybéli diákokon kívül 2006. március 13-án – halálának 90. évfordulója alkalmából – emlékezett meg az Örökmozgó Természetjáró Egyesület, Kocsis Hobo László akkori alelnök kezdeményezésére, megkoszorúzták sírját és a Teleki Samu életéről, felfedezőútjáról szóló vetélkedőt szerveztek Berekméri D. István vezetésével, az iskola és a helyi önkormányzat támogatásával. Az Erdélyi Kárpát Egyesület Marosszéki Osztálya 2009 óta minden szeptemberben rendszeresen megszervezi a Teleki Samu emlék- és teljesítménytúrát, amikor ellátogatnak Sáromberkére is és leróják kegyeletüket sírjánál. 

Amint említettük, Berekméri D. István több könyvet is írt a faluról. Halálának 100. évfordulójára egy újabb kötet készült el. Március 10-én 16 órakor mutatja be a Sáromberke és a Telekiek című – fényképpel gazdagon illusztrált – könyvet, amelynek lapjain versben foglalta össze mindezt, amit tudni kell a nagynevű család és a település kapcsolatáról.  

 

A kifosztott kastély 

Teleki Samu egyenes ági leszármazott nélkül halt meg. Legközelebbi, még élő oldalági rokonai, Teleki Mária Ágnes Bécsben, Teleki Samu Kanadában élnek, ők a sáromberki és sárpataki birtokok örökösei is. A család tíz éve visszakapta a kastélyt. A 90. évében járó Teleki Mária Ágnessel telefonon vettük fel a kapcsolatot. 

– Teleki Sámuel nagymamám édesanyjának a testvére volt – meséli. Nagymamám Sáromberkén született. Samu bácsi nagyon szerette, elvitte Egyiptomba is. Az expedíciókról sokat mesélt. Samu bácsi Rudolf trónörökösnek nagyon jó barátja volt. Egy görgényszentimrei medvevadászaton vadásztőrt ajándékoztak egymásnak; az egyiket édesapám elvitte Kanadába – mondja a családban Áninak becézett Teleki Mária Ágnes, aki elmesélte, hogy mennyi illusztris személyiséget fogadtak a kastélyban, főként a három hétig tartó lovaspóló-mérkőzéseken, ahol az Afrikába vitt sátrakat is felhúzták a kőris- és tölgyfák alatt. Amikor 1940-ben bevonult a magyar hadsereg a bécsi döntés nyomán visszacsatolt területre, a sáromberki kastély jobb szárnyába főhadiszállást rendeztek be. Aztán német katonák telepedtek be. A kastély és a malomárok között német katonai repülőtér volt. 1944-ig tartózkodtak a kastélyban, amikor augusztusban a nagymamával együtt a hat gyerek Pécs mellé költözött. Édesapja és mostohaanyja októberig itt maradt. Aztán egy éjjel Bethlen Ágnes és Farkas értesítették, hogy jönnek az oroszok. Schmutzler brassói szász szövetgyáros autón vitte el őket a kastélyból, a német katonák ott maradtak. 

– Megkértük a németeket, hogy az ezüstöt, a szőnyegeket vigyék Budapestre az édesapám testvé-réhez, Józsihoz, akinek Sárpatakon volt a kastélya, de annak ellenére, hogy a tábornok megígérte, mindent amit lehetett, magával vitt – mondta Teleki Mária Ágnes, majd hozzátette: amit a németek otthagytak, elvitték az oroszok, aztán széthordták a falubeliek. Egy marosvásárhelyi régiségkereskedő vásárolta fel a bútorokat, egyéb tárgyakat és a budapesti antikváriumon keresztül adta tovább. 

– Amikor a mostohaanyám 1946 augusztusában visszament Sáromberkére, hogy nézzen körül, mi maradt, meglepetésére az egyik szoba sarkába egymásra volt rakva néhány Barabás Miklós-festmény. Azonban ezeket sem tudta elhozni. Amint megtudták, hogy a kastélyban van, letartóztatták, majd Bukarestbe szállították. Azzal volt szerencséje, hogy hét hónapos terhes volt, így végül elengedték, és ő is Magyarországra jött, anélkül hogy visszament volna a faluba. Samu bácsi nagy ebédlőjében az egész fal tele volt kafferbivaly-, vaddisznó-, elefánt-, antiloptrófeákkal, Afrikából hozott lándzsákkal, pajzzsal, sátrakkal, de minden eltűnt – mondja a grófnő. 

A kastélyban az ’50-es években gabonaraktár volt, 1958 óta mezőgazdasági szaklíceum működik benne. Ennek köszönhetően maradhatott fenn az állaga. Igaz, amint Porkoláb Levente lelkipásztortól megtudtuk, korábbi igazgatója, Herisanu Rodica az utolsó díszes cserépkályhát is lebontatta, és nem lehet tudni, mi lett a sorsa. Jelenleg 416 diák tanul falai között, átmenetileg kisiskolások is, akik a sáromberki iskola főjavítási munkálatai miatt járnak a kastélyba. Nemrég átalakult műszaki líceummá, és a legutóbbi átszervezéskor a község iskolaközpontjaként is működik. Az épületért az önkormányzat bért fizet a tulajdonosoknak, ezenkívül elvégzi a szükséges minimális karbantartási munkálatokat. Nagyobb beruházást nem eszközöl, hiszen a tulajdonjog nem a falué. 

Az iskolák összevonása előtt szó volt arról is, hogy kiköltöztetik az iskolát, az osztályokat Szászrégenbe, illetve a marosvásárhelyi mezőgazdasági szaklíceumba, mivel az utóbbi időben drasztikusan csökkent a diákok létszáma, de ez a „veszély” most már nem áll fenn – mondják. Évekkel ezelőtt Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója tárgyalt az örökösök egyikével, a Kanadában élő Teleki Samuval, és felajánlotta, hogy az intézmény átveszi az épületet a kastély mögötti telekkel együtt, ahova skanzent építenének. A Milvus madártani egyesület 30 évre bérleti szerződést kötött a kastély egyik szárnyának bérlésére. A természetvédő egyesület madárrehabilitációs központot akart építeni. A központi szárny turisztikai célt szolgált volna. Sajnos egyik elképzelés sem valósult meg. Aztán hatalmas beruházási ötlettel állt elő egy olaszországi informatikai vállalat, hogy áttelepíti központját, de amilyen gyorsan jöttek, olyan hangtalanul távoztak – tudtuk meg. 

Jelenleg az interneten áruba bocsátották az épületet. Eleinte 1 milliót, most már csak 450.000 eurót kérnek érte az örökösök. Teleki Samu fia, Krisztián, aki műemlékvédelmi szakember, felmérte az épület állagát, és megállapította, hogy legalább 1 millió dollár kell ahhoz, hogy lecseréljék a tetőszerkezetet és a falakat vízmentesítsék, szigeteljék. Ilyen összeg mellett nehezen akad majd vásárló. Nem beszélve a fenntartási költségekről, amelyek Naicu Maria, az iskola aligazgatója szerint átlagban mintegy havi 4000-5000 lej kiadást jelentenek. 

Hogy mit hoz a jövő, azt senki sem tudja. Ameddig működik az oktatási intézmény, állnak a falak, igaz, egyre gyengébben. Sikerül-e némiképpen begyógyítani a XX. század történelmi viharai által ejtett sebet, vagy az új évszázad végleg elsöpri a múltunkat? Vagy csak úgy átutazunk egy életet anélkül, hogy legalább azt megőrizzük, amit hátrahagytak történelemcsináló eleink?