Sanyi bácsi révbe ért

Öregotthonba került a kilakoltatott mozgássérült

Valamikor jól menő videókölcsönzőt, bárt, zenestúdiót működtetett, az elmúlt években egy – idén januártól vevőre váró – üzlethelyiségben tengette napjait a régi marosvásárhelyiek bizonyos köreiben jól ismert Lázár István Sándor. A kilakoltatás előtt állt hajdani üzletembert több mint egy hónapja kerestük fel otthonnak aligha nevezhető életterében, ahol az idáig vezető út buktatóiról beszélgettünk, előre-hátra forgatva az időt, akár egy nyolcvanas-kilencvenes évekbeli videókazetta szalagját.

A Hifa-Románia Egyesület közbenjárásával – egy sok időt, energiát igénybe vevő ügyintézés végén – az idős férfi új, igazibb lakóhelyre lelt, február 29-én, múlt csütörtökön próbaidőre beköltözhetett az idecsi öregotthonba.

– Csak azután írják meg a történetemet, ha már biztonságban vagyok, és megettem az otthonban az első levest – kérte a január végén elkészült riport közzétételének halasztását a humorérzékét a nehézségek közepette is megőrző férfi, mert félt, hogy bajba kerülhet. Amire vártunk, megtörtént, következzen hát először is a hideg „boltlakásban” tett látogatás összefoglalója.     

A Kárpátok sétányon meghúzódó egykori kereskedelmi egység bejáratán függöny, az ajtón telefonszám és néhány szó, amelyek szerint a hely eladó. Odabent, a fűtés nélküli térben ruhafogas, rajta egyebek mellett egy érdekes fehér kalap, a fal mellett elektromos robogó, amit a tönkrement akkumulátor miatt már jó ideje nem tudott használni a 73. életévében járó, fél lábát több mint hat éve elvesztett lakó, a helyiség másik felében egy tricikli, ami jó időben megkönnyíti a közlekedést. Becsomagolva egész sor DVD, egy parányi könyvespolcon értékesebbnél értékesebb könyvek, amelyeket a nehéz helyzetben lévő nyugdíjas szívesen értékesítene.  

A zárt térből egy apró, összekötő részen keresztül egy másik nyílik, ott találtuk Sanyi bácsi ágyát, mellette lábosban a hideg reggeli maradékát. Az idős férfival nem itt, hanem a külső helyiségben beszélgettünk. Vastag szvetterbe burkolózva fogadott, fejét kötött sapkával védte a megfázástól, de a tekintetében régi idők derűje csillogott.

Fényes idők és a csapda

– Egykor „disk jokey” (sz. m.: lemezlovas) voltam, a Kossuth utca 1. szám alatti Lábas házban volt a stúdióm, ahol a saját felszerelésemmel zenéltem – kezdte vendéglátónk a fénykor felidézését. – A Görbe utcában már 1993-ban meg volt nyitva a Lázár bár, a legszebb a városban, ahol a földből jöttek ki a fények. Videókölcsönzőt is működtettem ott, a főtéri Apolló-palotában pedig egy mozihelyiségem volt, ahol három lejért lehetett filmeket nézni, miközben a Művész moziba 8, majd 10 lej volt a belépő. Három teremben várták az eredeti videókazetták a közönséget – sorolta egymás után a hajdani megvalósításokat, majd kérésünkre még sokkal nagyobbat lépett hátrafelé az időben.

– A közelünkben lakó Sütő András, Bandi bácsi lánya, Ágica óvodástársam volt, utána pedig nyolc évig ettük egymás kenyerét a 10-es iskolában, ami egykor Petőfi Sándor nevét viselte.

– Mi volt az első munkahelye? – próbáltunk most már kicsit gyorsítani a múltidézés ritmusán.

– 1969-től öntőként dolgoztam, aztán szép lassan lakatos lettem, de időközben esküvőkre és egyéb rendezvényekre is jártam zenélni a felszerelésemmel. Aztán behívtak katonának, 1973-ban szereltem le. Akkor már a főtéri Fecske cukrászda helyén a Grand Hotel állt. Pungucz Karcsi volt ott a báros és Kovács Zoli, mindketten ismertek, és felkértek, hogy szervezzek diszkót az éjjeli bárban. Májusban már ki is nyitottam a helyiséget. A későbbiekben, a kilencvenes években több videotékám is volt a városban, összesen majdnem 8000 kazettával. 

– Mi vezetett az anyagi csődhöz? – tettem fel a régóta kikívánkozó kérdést.

– Svájci frankban vettem fel bankkölcsönt egy ház megvásárlására, amelyben egy új vendéglátóegységet akartam létrehozni. Ez a hitel buktatott meg, ugyanis négyszeresére drágult az eredeti összeghez képest. Akkor megtanultam, hogy kölcsönt csak annak az államnak a fizetőegységében szabad felvenni, amelyikben él az ember. 

Egyetlen hősugárzó „melegében” telelt ki

Lázár Sándort egymás után érték a megpróbáltatások, az anyagi mélyrepülés után a házassága is tönkrement, majd az egészsége is megromlott. A jobb lábát 2017 decemberében kellett levágni, éppen azon a napon, amikor ugyanabban a kórházban egy egykori alkalmazottjának a bal végtagját amputálták – mesélte Sanyi bácsi, aki, miután fedél nélkül maradt, albérletekben lakott. 

A Kárpátok sétányon lévő kuckót – ahonnan az üzlethelyiség értékesítése miatt készültek kilakoltatni – 2019 májusában bérelte ki eredetileg havi 765, végül 1000 lejért. A helyiségbe nem volt bevezetve a gáz, egyedül az ágy mellett tartott elektromos hősugárzó adott némi meleget a téli hónapokban. Áramszolgáltatás volt, de már előfordult, hogy egy meghibásodás miatt az idős férfi 32 napig ült villany nélkül, míg végül magától rájött, mi okozta a problémát. Kereskedelmi egységről lévén szó, a villanyért kétszer annyit kellett fizetnie, mint egy lakás rendeltetésű ingatlanban – tette hozzá beszélgetésünk alatt.

– Kitől szokott segítséget kapni? – kérdeztük.

– A Hifa Románia Egyesülettől rendszeresen érkezik ide adománycsomag, és takarítani is szokott jönni az egyesület valamelyik munkatársa. Régebb a Máltai Szeretetszolgálat is támogatott. A családom – két gyermekem és unokáim is vannak – egyáltalán nem érdeklődik felőlem, és amióta a lábammal kórházba kerültem, a régi ismerőseim többsége is megfeledkezett rólam.

– A napi ennivalót hogyan biztosítja?

– Konzervet, zöldségeket, főleg murkot, fokhagymát fogyasztok. Tartom a kapcsolatot dr. Lenkeivel és a DVD-i, könyvei is megvannak, tőle tanultam, hogy a hideg étel az igazán egészséges, főzés közben ugyanis elvesztődnek a tápanyagok. Ahogy kicsit felmelegszik az idő, elindulok a triciklimmel, és beszerzem, ami szükséges.

„Nem nézett a szemembe”

– Mióta árusítják ezt a helyiséget? – tértem rá a beszélgetés apropójául szolgáló helyzetre.

– Az év elejétől. Akkor lépett be hozzám a tulajdonos küldöttje, elém tette a számlát a megemelt lakbérről, de nem nézett a szemembe, aztán kiragasztotta az ajtóra a hirdetést.   

Miután a szellemileg friss, szívesen tréfálkozó férfitól elköszöntünk, a jövőjével kapcsolatos lehetőségeken tűnődtünk. Egy dolog volt csak biztos: az értékesítés előtt álló helyiségből mennie kell. De azt is tudtuk, hogy a nyugdíjából és a rokkantsági járadékból, amit kap, a mai bérleti díjak mellett nemigen tudna fenntartani egy albérletet. 

A „happy end”

A következő napokban tájékoztatott Csata Éva, a Hifa-Románia Egyesület ügyvezető igazgatója az idecsi öregotthonba költöztetés tervéről. Ezután kezdődött a közel egy hónapig tartó folyamat – iratcsomó összeállítása, orvosi vizsgálat stb. –, aminek a végén Lázár Sándor elfoglalhatta helyét az öregotthonban. 

– A szerződés egy hónapra szól, a próbaidő lejárta után hosszabbítják meg egy évre. Sanyi bácsi jól van, hálás és örül. Szándékunkban áll majd kirándulni vinni a jogosultjainkkal, hogy olykor-olykor ki is mozduljon – osztotta meg velünk Csata Éva a történet végét. Lázár Sándort telefonon értük el.

– Jól tudtam pihenni az éjjel, és ma már együtt kávéztunk a két szobatársammal. 180 könyvemet hoztam magammal, csodálkoztak is az itteniek, hogy milyen jó állapotban megőriztem őket, a többi köteteimet egy barátomra bíztam, hogy értékesítse. A tévém is velem jött, és a ruháim között több mint harminc nyakkendő.

– Jobb itt, mint a korábbi helyen? – tettük fel a beszélgetés végén a költői kérdést.

– Hogyne lenne jobb! Az üzlethelyiségben be voltam zárva, még ablakom sem volt. Itt emberek között lehetek – mondta ki a legfontosabbat az idecsi öregotthon új lakója.