Sakktáblán
2013-10-15 16:07:10
- Nagy Székely Ildikó
A kockás zakós férfinak sok barátja volt. Reggeltől napnyugtáig társalgott velük, régi időkhöz illő, széles karmozdulatokkal fejezte ki tiszteletét irántuk, máskor pedig csak nézte őket némán, és várta, hogy megszólaljanak.
A kockás zakós férfinak sok barátja volt. Reggeltől napnyugtáig társalgott velük, régi időkhöz illő, széles karmozdulatokkal fejezte ki tiszteletét irántuk, máskor pedig csak nézte őket némán, és várta, hogy megszólaljanak. Előbb-utóbb meg is tették, olyankor ragyogó arccal bólogatott. Barna kockáiban minden nap feltűnt a virágóra körül. A járókelők félnótásnak hitték, nem is csoda, hiszen az előtte ballagó és a nyomába szegődött csapatot soha senki sem látta rajta kívül. Még a gyerekek sem, akiknek a kabátzsebében lapuló nejlonzacskóból cukorkát és csokipénzt osztogatott. Kettőnk ismeretsége is így kezdődött.
– Kettőt vegyél! – biztatta kisfiamat egy nyári délutánon, aztán azt is elárulta, hogy a rózsaszín papíros édesség eperízű, a tarka csomagolású trópusi gyümölcsös. Attól fogva mindig megállított, amikor találkoztunk, és párosával halászta elő a parányi finomságokat. Egyszer megkérdeztem, nem mesélné-e el a történetét.
– Kit érdekelne? Senkit – legyintett, aztán integetve búcsúzott. A következő találkozásunkkor újra beszélgetésre hívtam, mosolyogva elhárított. Egy idő múlva már megszokásból tettem fel mindegyre ugyanazt a kérdést, éppen ezért nagyon meglepődtem, amikor legutóbb beleegyezően nézett rám: Mikor akarod?
Nem voltam biztos benne, hogy eljön, de percnyi pontossággal érkezett a megbeszélt helyre.
– Megjegyzem a helyeket, időpontokat, arcokat – mondta, mintha korábbi gondolataimban olvasott volna. – Régebb sakkoztam. Most is minden lépést kiszámítok.
Egy kávézóban telepedtünk le. Ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye az asztalhoz a tálcát a csészékkel. Nagyon reszketett a keze, de egy csepp sem fröccsent a tálcára a forró italból.
– Kisakkoztam, hogy hogyan tartsam az egyensúlyt – magyarázta, amikor leült, aztán régi szenvedélyéről kezdett mesélni.
– Iskolásként tanultam meg ezt a játékot, vízfestékkel készítettük el a sakktáblát. Tízéves koromban második voltam a megyében.
Az elkövetkező percekben gyerekkori barátok, ismerősök arca vonult el előtte, sorra szólította magához az emlékeket, közben a falra rögzített televízió hírműsorát figyelte. A Bolyai líceumba járt, a középiskola után a Közüzemeknél dolgozott, később a jászvásári egyetemen könyvelést tanult – körvonalazódott lassan, szaggatottan a kép.
– Nyolc munkahelyem volt. Meguntam, azt mondtam, engem ne dobáljanak tovább. Most is így gondolom. Visszaszállhatnék a rabszolgaságba, de inkább folytatom a régi hobbit.
– A sakkozást?
– Nem, az idegennyelv-tanulást. Tíz nyelvet ismerek. A magyar és a román után első volt az angol, aztán a japán, utána a török, német, holland, svéd, finn, olasz. A török a kedvencem. Mindenkitől kértem külföldi újságokat, szótárakat is beszereztem, és kisakkoztam, hogy melyik szó minek felel meg. Amikor megyek az utcán, akkor is ezen gondolkozom. Régen sok külföldi sofőrrel megismerkedtem, sokféle árut kaptam tőlük, amit továbbadtam. Akkoriban volt pénzem elég.
– Most hol élsz?
– Az utcán. Azt szeretem, hogy járkáljak, és figyeljem az embereket. 14 évig nem is volt fedél a fejem fölött. Egyszer egy pocsolyában találtam egy papírt, egy százas volt mai pénzre átszámítva.
– Valamikor volt otthonod. Azzal mi lett?
– Semmi. Nem várhattam el, hogy a volt feleségem maga mellett tartson. A szüleim házában is lakhattam volna, de a három testvérem piszkált, hogy adjuk el. Az én részem persze nem volt elég egy garzonra.
– Gyerekeid vannak?
– Két lányom. Egyikük fizeti az albérletemet, pár éve egy nyári konyhában lakom. Ilyenkor már elég hideg van ott, de nem számít, kibírom. Tévém is van, igaz, sokáig el volt romolva, de most megcsinálták. Éjjelenként nézem a filmeket, hármat, négyet is egy éjszaka.
– Minden gyereknek adsz cukorkát?
– Miért ne adnék? Mikor megyek az utcán, és fázom, betérek valamelyik boltba melegedni. Nem akarom, hogy azt higgyék, lopni jöttem, inkább vásárolok egy kicsi édességet.
Emlékszem, egyszer tavasz közepén egy egylejest nyomott a kezembe, hogy vegyek vele egy „mititéjt” a kisfiamnak. Amikor el akartam utasítani, csak annyit mondott: nekem is van unokám. Most rákérdezek.
– Kettő is – mosolyodik el, aztán legyint. – Ritkán látom őket. Csak nyomogatják egész nap a számítógép gombjait, mekkora hülyeség. Én inkább mindenfélén gondolkozom. Arra is rájöttem már, hogy az indiánok és japánok rokonok voltak. Az eszkimókat is tanulmányozom.
Hosszú percekig mesélt felfedezéseiről, közben előjöttek az utcán gyakran látott széles gesztusok. Indulnom kellett. Mosolyogva integetett, aztán lépkedett is tovább a láthatatlan sakktáblán. Hosszú sorokban követték barátai, a napfényarcú gondolatok.
