2021. október 26., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A Tehetségük az „isteni kegyelem ajándéka” című kiállításról

Megtekinthető a Maros Megyei Múzeumban.

(…) Most, hogy meg kellett nyitnom Berde Amál és Berde Mária kiállítását, megpróbáltam elmélyíteni a róluk szóló tudásomat. A Tüzes kemence a könyvespolcon állt annak idején, olvastam az Eminescu-fordításokat, benne voltam abban az irodalmi levegőben, amelyben mozgott, s régóta figyelem Szebeni Zsuzsa törekvését, hogy a független nőket népszerűsítse: Szilvássy Karolával és Kiss Manyival is foglalkozott a rá jellemző szenvedéllyel.

De az ember másra figyel fel kamaszként, és másra majdnem ötvenévesen, kígyózó tapasztalatok után. Már a tárlaton a szemembe akadt néhány Szabó Magda-idézet, rájuk lapoztam. Mielőtt bemásolnám őket, felhívom a figyelmet, hogy sem a Pilátus szerzőjének, sem Nemes Nagynak nem volt gyermeke, ahogy Berde Máriának sem: a nők sokáig nem jutottak más szerephez, mint a legbelsőbb és legfárasztóbb családi gyötrelmekhez. „Az anyai nagyanyám polgári világból jött, hozzáment egy székely emberhez, aki mérnök lett. A vágya az volt, hogy festő legyen, festőnek tanult. A nagyapám meg házasságkötéskor kijelentette, hogy nem kell itt pingálni” – mondja Tompa Andrea egy interjúban: a nagymamája majdnem Berdével egyidős lehetett.

„Berde regényeiben ott a valóság, az igazi, hamisítatlan valóság, a korabeli Erdély sajátos helyzete, de a társadalom sajátos helyzete miatt felvetett problémák is, fegyelmezett prózája elhitető, ábrázolóereje kivételes képességre mutat. Ha tüzet ábrázol, áttörlünk verejtékes arcunkon, az írás pörköl, füst száll, fulladunk és kormos lesz a homlokunk is” – írja például Szabó Magda; néhány sorral lejjebb már „férfias regényekről” beszél, talán abbeli törekvésében, hogy Berde Máriát, a költőt, akire rá akarja irányítani a figyelmet, középpontba állítsa. Ezzel azonban csak egy sztereotípiát erősít meg, ráadásul igazságtalanul: a Tüzes kemence legalább annyira „nőies”, mint amennyire férfias.

Mégpedig a problematikája révén. Egy nő, aki két szerelme között vergődik, és felháborítónak tartja, hogy egy férfinak minden könnyebben megbocsáttatik. Bűnéről szóló vallomását egy párhuzamos sors préseli ki belőle: Sziát, a cselédlányt, a fogságból hazatérő férje a tüzes kemencére ülteti a kikapóssága miatt. Ekkor kezd Villi vallani olyan dolgokról, melyeket a narrátor sejtett ugyan, de akkor tud meg igazán, noha a vallomás, mint lenni szokott, nem is a hallgatónak, hanem a beszélőnek a szükséglete.

Schöpflinnek igaza van: a regény erősebb lenne, ha a történetet mi is látnánk, nemcsak visszanéznénk. Olyan szempontból azonban, hogy mit pendít meg a könyv egy olyan korban, mely konzervatívabb és kompaktabb, mint a mai, Berdének van igaza, és Schöpflin még nem is láthatja, hogy mennyire. Meg aztán, ha a Tüzes kemence nem is remekmű, azért a színvonala nem marad el a kor átlagszínvonala mögött, sőt, felül is emelkedik rajta.

A Berde lányok lelkészgyermekek és forradalmárok: elég különös párosítás. Amál festő lesz, Mária író, mindketten végigfutják a pályájukat, a férfiak világában másféle nők lesznek, maguk választják ki a rúzsukat, és nem kérnek elnézést érte. De, mint tudjuk, azért nem olyan könnyű szembeszállni az uralkodó mentalitással: biztos vagyok benne, hogy mindketten érezték maguk alatt a kemence forróságát.

*Ivan Karamazov Facebook-honlapjáról, 2021. augusztus 28. 

A két nővér: Berde Amál és Mária

Archív felvétel, a kiállítás a Maros Megyei Múzeumban nyílt meg