Rekordot dönt a Hahota színtársulat

A közismert marosvásárhelyi kabarétársulat, a Hahota, február 8-án, vasárnap este 7 órától a Maros Művészegyüttes előadótermében újra színre viszi Erdély-szerte nagy sikernek örvendő Mindjárt megőrülök! című fergeteges szilveszteri kabaré-előadását. Szereplők: Puskás Győző, Székely M. Éva, Kelemen Barna, Ritziu Ilka Krisztina, Cseke Péter, Gönczi Katalin és Szőllősi P. Szilárd. Rendező: Kovács Levente. Ez lesz az 50. előadás, amivel megdöntötték a saját rekordjukat, ugyanis tavaly február 9-én érték el ezt az előadásszámot. Másfél hónappal a bemutatót követően telt ház előtt játszanak nemcsak Marosvásárhelyen, hanem Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is. A siker titkáról Puskás Győzővel, a társulat vezetőjével és Kovács Levente rendezővel beszélgettünk. 

 

– Miért „örök” a klasszikus kabaré?

Kovács Levente: – Azért kortalanul népszerű e műfaj, mert egy-egy jól megírt kabaréjelenetben olyan helyzetek adódnak, amelyek ismerősök, népszerűek az emberiség több mint 3000 éves kultúrtör-ténetében. Olyan örök emberi gyarlóságokról van szó, mint a butaság, félreértés, cselezés, átverés, szerelmi cselszövések stb. Ha ezeket a helyzeteket világosan, átláthatóan, némiképpen a komikum által felnagyítva a közönség elé tárjuk, azt érezhetik, hogy ezekkel akár a mindennapi életben is találkozhatnak, és ezért könnyen magukévá teszik, elfogadják az előadást. Nincs szükség arra, hogy értelmezzék, mélyen reflektáljanak arról, ami a színpadon történik, hanem egyszerűen belekeverednek a cselekménybe. Már a negyedik vagy ötödik replika után részeseivé válnak az előadásnak. Ezért is fontos – akár rendezőként is –, hogy világosan legyenek megfogalmazva a replikák, s hogy érthető szituációkat, tiszta cselekményvezetést kövessünk. Ehhez még hozzájárul a karakterek megformálása. Fontos, hogy a színész jól körülhatárolhatóan fogalmazza meg az általa alakított szereplő mondanivalóját, formázza a fizikai aspektusát és lelki habitusát egyaránt. Rendkívül fontos a színészi játék, ugyanis a legnagyobb képtelenséget is hitelesen kell alakítani. Puskás Győzőnek megvan az az erőssége, hogy a legképtelenebb jeleneteket is hittel, odaadással, energiával viszi színpadra, ami vonzza a közönséget. 

– A klasszikus kabaré a mindannapok szürke világának történeteit állítja torz tükörbe. A jelenlegi gazdasági, társadalmi helyzet miatt valóban szükség van egy kicsit arra is, hogy elfeledjük a gondokat, kikapcsolódjunk, nevessünk. És erre talán a legjobb gyógyír a kabaré.

Kovács Levente: – Ez érződik a Hahota közönségén is, mert valóban nagy az éhség arra, hogy az emberek „kiszabaduljanak” a szürke mindennapok taposómalmából, a monoton életvitelből. Azzal az elvárással lépnek be az előadásra, hogy szórakozzanak, nevessenek, és mi ennek megfelelünk. Talán ez a siker másik titka. A közönség azt kapja, amit vár. Ez egy becsületes társadalmi egyezség. Sokszor az előadás előtt a nézőtér zsongásán lehet érezni ezt a hangulatot. Olyan közönséget ismertem meg, amilyennel a nemzeti színházban nem találkozom, de vannak olyanok is közötte, akiket mindkét nézőtéren látok. S ez jó, mert azt jelenti, hogy a Hahota is nagyon sokat professzionálódott. 

– Marosvásárhely abban a szerencsés helyzetben van, hogy ilyenkor kétfajta kabaré-előadást is láthat, ugyanis a klasszikus műfajt művelő Hahota mellett immár több éve a GruppenHecc is előáll egy-egy politikai kabaré-előadással. Mennyire egészíti ki egymást a két produkció?

Kovács Levente: – A politikai kabarénak nagyon erős hagyománya van a magyar kultúrában, az 1920-as évektől kezdődően a budapesti Nagy Endre-féle társulattól Hofi Gézáig. Ezzel párhuzamosan a belvárosi színházakban kifejlődött a klasszikus műfaj is. Csupán nyelvezetében, célirányosságában vált ketté a két műfaj. De sohasem volt egymással konkurenciában, hiszen kiegészítik egymást. Ugyanis a közönség egy részében megvan az az igény és érdeklődés, hogy a politikai élet visszásságát is viszontlássa a színpadon. Jólesnek a fricskák, amelyeket azok a politikai „hatalmasságok” kapnak, akikkel naponta találkoznak a sajtóban, televízióban vagy akár személyesen. A politikai kabarénak az a kockázata, hogy a kisebbségi helyzetben levő közönség olyan nevekkel és közszereplőkkel is találkozhat a színpadon, akiket még a sajtóból sem ismer, s így nem jön át a poén. A színházi palettán mindkettőnek helye van. 

– Az utóbbi időben a klasszikus kőszínházak nem igazán vállalják fel ezt a műfajt. Pedig akár Marosvásárhelyen is hagyománya volt az olyan előadásoknak, mint az Emlékek kávéháza, ahol az akkori színészgárda nagyágyúi is felvonultak. Mi ennek az oka? 

Puskás Győző: – Kevés olyan rendező van, aki érti, szereti a klasszikus bohózatokat, ezért nem szívesen foglalkoznak ezzel. Sok színház próbálkozott ilyen előadások műsorra tűzésével, de bebuktak. Úgy nem lehet klasszikus kabarét színre vinni, hogy több évig nem játszunk, aztán felállunk a színpadra és poénkodunk. Ehhez nemcsak értő rendezőkre, hanem erre alkalmas színészekre is szükség van. Szerencsénkre Erdélyben van egy olyan rendező, aki otthon van ebben a klasszikus műfajban, szereti ezt, és ő nálunk rendez. 

Kovács Levente: – A színházi életben van olyen jelenség, hogy a műfaj terrorizálása. Tompa 

Gábor és Visky András egy beszélgetőműsorban elmondták, hogy a műfaj önmagában nem jelent esztétikai értéket és kategóriát. Bármilyen műfajban lehet magas vagy alacsony színvonalon teljesíteni, ez nem a darab műfajától függ. A vígjátékot, a bohózatot, a zenés műfajt valamiért „ala-csonyabb rendűnek” tartják a rendezők. Ezt személyesen is megtapasztaltam. Pedig rossz ez a megközelítés, mert ezáltal egyfajta falat emelnek olyan jelenségek közé, amelyek tulajdonképpen átjárhatók lehetnek, hiszen a klasszikus kabaré, a vígjáték és a bohózat is ugyanonnan ered, az ókortól, mint a klasszikus tragédia. A görög színházban a szatírjátékok, a középkorban a vásári bohócjátékok együtt fejlődtek ki a tragédiákkal. Mindkettő az ellenpontokra épít. Shakespeare-nél is a legnagyobb tragédiában vannak kabaréba illő jelenetek. Sokan azért nem foglalkoznak vígjátékkal, mert nem tartják magas művészetnek. A színházkultúrában ezek nagyon szervesen összefüggnek. Ugyanakkor a színészeknek is szükségük van ilyen műfajra, mert ezáltal a színészi eszköztárat is fel lehet frissíteni. A Lila ákácban, az Emlékek kávéházában az akkori nagy színészek is felléptek. Lohinszky Loránd például az Emlékek kávéházában énekelt először életében sanzont a színpadon (Stux papa), és ezt olyan óriási sikerrel tette, hogy Kolozsváron a függöny legördülése után az öltözőből kellett visszatérnie többször megköszönni a szűnni nem akaró vastapsot. 

– Valójában a „könnyű műfajokkal” lehet leginkább színházba csalogatni a nézőt, ezt igazolja a Hahota közönségsikere is. 

Kovács Levente: – A Székely Színház létrehozása után Tompa Miklós nem véletlenül tűzött műsorra két évig mintegy 50 operettet. Csak ezután mutatták be az Éjjeli menedékhelyt. Marosvásárhelyen két kabarétársulat van. A Hahota 30 éve foglalkozik a klasszikus műfajjal, a GruppenHecc pedig több évtizede elevenítette fel a politikai kabaré hagyományait. S ha már a sikerről beszélünk, azt is meg kell említeni, hogy a közönség szempontjából fontos, hogy mindkét társulatnak van egy-egy frontembere, mint Puskás Győző a Hahotánál és Nagy István a GruppenHeccnél, akik köré felépülhet a társulat, akik vonzzák a nézőket. Ezért is elmondható, hogy – ebben a műfajban különösen – elkényeztetett a marosvásárhelyi színházszerető közönség.