Ráhangolódva a táj lelkére

Ötven éve, hogy a fiatal rajztanár, a csíkszeredai művészeti élet ígéretes reménysége, Gaál András festőművész először jelentkezett a Magyar Autonóm Tartomány alkotóinak évi tárlatán a marosvásárhelyi Kultúrpalotában.

Gaál András festménye

Ötven éve, hogy a fiatal rajztanár, a csíkszeredai művészeti élet ígéretes reménysége, Gaál András festőművész először jelentkezett a Magyar Autonóm Tartomány alkotóinak évi tárlatán a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. Krisztina című festménye elismerő visszhangra talált a székhelyen, s amint a festő elmondta, ma is úgy érzi, bármennyit változott, ért, mélyült a művészete azóta, ez a kép is joggal reprezentálja folyamatosan gazdagodó életművét. Annyira, hogy a Leányfalu Házban nemrég nyílt visszatekintő kiállítására is elvitte. A vásárhelyi Bernády Házban május 17-én nyitott egyéni tárlatán is látható két régebbi portréja, a néhai Török István színművészről illetve Vígh István festőművészről készített pasztell arcmás. Rendkívüli emberismeretre, karakterteremtő készségre vall mindkét mű, de itt most csak ennyi érzékelteti Gaál András kivételes portretista erényeit. A többi alkotás ismét arról győzi meg a közönséget, hogy a székelyföldi művészeti mozgalom felvirágoztatásában is múlhatatlan érdemeket szerzett alkotó elsősorban a tájábrázolás, -átlényegítés révén talált rá arra az útra, amely csakis az övé, a természet, a szülőföld, Erdély, a Gyergyói-, Csíki-medence, a Hargita, a Bucsin, a Gyimesek páratlan szépsége, egyedi jellege az, ami mindenekelőtt lehetővé teszi számára, hogy tehetségét, tudását maradéktalanul kiteljesítse, ars poeticáját a legsokszínűbben megvalósítsa, és önmagáról is árnyaltan, jelképekkel telten sugalmazzon metaforikus vallomást. Több mint hat évtizede került Gyergyóditróból a Bolyaiak városába, a művészeti középiskola indította el a pályán. Az eltelt évtizedek mindegyre megújították művészetét, különböző alkotói periódusairól is beszélhetünk, de az a törekvése, hogy akárcsak a portrék esetében, a tájnak is a leglényegesebb sajátosságát, markáns karakterét adja vissza képein, mindvégig nyomon követhető. Már rég nem az a fontos számára, hogy kinn fessen, vázlatozzon a természetben, noha azt is megteszi, de a Székelyföld annyira beleivódott, lelkének annyira szerves részévé vált, hogy látványát belülről vetíti ki a vászonra, pasztellpapírra. Ez a kiállítás mindenik darabján jól érzékelhető, akár a mindeddig közönség elé nem került, egészen friss pasztellekre gondolunk, akár a hegyek íveit, a természet színorgiáit vagy monokrom visszafogottságát, pompázatos fényeit és atmoszférikus, vibráló csodáit tükröző régebbi, valósághű illetve absztrahált olaj-, tempera-, akrilmunkáira hivatkozunk.

Az 1974-ben szinte a semmiből létrehozott Gyergyószárhegyi Barátság Alkotótábor alapító triászának fáradhatatlan mindeneseként is magáénak tudhatja a szakma elismerését, és fiatalos alkotókedve, munkabírása, közösségszervező lendülete sem látszik lankadni. Immár 35 rangos hazai és határon túli művésztelep megbecsült vendége volt. Pár héttel ezelőtt Indiában ismerkedett az ottani tájjal, emberekkel, életmóddal, és mutatta be, milyennek látja ő Erdélyt, mit érdemes az ő művészetén keresztül tudnia a világnak a szülőföld szépségeiről, arról a közegről, amely az ide születettek életét, érzelmeit, hangulatait oly drámaian meghatározza. Indiai élményeiről, művészi pályája néhány döntő mozzanatáról hosszasabban beszélgettünk az év felét itthon, másik részét az anyaországi Pannonhalmán töltő Gaál Andrással. A tömörített interjút a Múzsa egy későbbi számában közöljük. Most arra biztatnám az olvasót, a mostanság sűrű kulturális programkínálat közepette se hagyja ki a tárlat megtekintését a Bernády Házban. Június elejéig még megteheti.