Quo vadis, Egyesült Királyság?

• 2022-12-15 13:02:25

• Dr. Ábrám Zoltán

Az adventi készülődés jegyében karácsonyhoz, a születéshez közeledünk. Az Egyesült Királyságot bemutató sorozatunk véget ér, szerzője áldott és szeretetteljes karácsonyt kíván minden olvasójának. Hitet, reményt, békét, szeretetet, áldást. De mielőtt elbúcsúznánk, végső gondolatok, következtetések, üzenetek megfogalmazására kerül sor. És amint a karácsonyt követő másik legnagyobb keresztyén ünnep, a húsvét az „íme az ember” (ecce homo) jelképét és az „Uram, hová mész?” (quo vadis domine) kérdését veti fel, a leghivatalosabban Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága névvel illetett ország vázlatos bemutatását követően nekünk is fel kell tennünk a kérdést: Quo vadis, Egyesült Királyság?

Összesen fél évet töltöttem az Egyesült Királyságban 1994–1995-ben az Erdélyi Értelmiségi Csere Alapítvány támogatásának köszönhetően, amely erdélyi fiatal szakemberek számára nyújtott lehetőséget az angliai kutatómunkára. A marosvásárhelyi orvosegyetemről tucatnyian részesültünk ebben az ösztöndíjban, amely egyetemi karrierünk során segítséget nyújtott. Oxfordi ösztöndíjamból szerényen éltem, annak jelentős részét könyvekre és utazásokra költöttem, eközben „szerelmese lettem” a kinézetében és tartásában sajátos, érdekes, sokszínű, elgondolkodtató brit világnak. Így született meg az Egyesült Királyság című útirajzom, illetve a Népújság hasábjain közölt sorozatom, amely átfogó és hiteles képet nyújt mindarról, amit a szigetországról és lakóiról illik tudnia az érdeklődőnek. Számos könyv, ismertető füzet, cikk, feljegyzés ismeretanyagából merítettem és rendszereztem az információkat, amelyeket személyes élményekkel gazdagítottam. 

Európa második legnagyobb városában, Londonban, a királyság fővárosában még néhányszor megfordultam a későbbiekben. Emlékezetes számomra, amikor tíz évvel ezelőtt két gyermekemmel részt vettünk a fogyatékossággal élők világversenyén, a londoni paralimpián. Meghatározó emberi és szakmai élmény maradt számomra az elsősorban fizikailag hátrányos helyzetű sportolók kitartó küzdeni tudásának, az érdekek és a pénz világától távolabb eső önfeledt versenyzésének a követése, végigszurkolása. 

A londoni olimpia évében volt az uralkodó, II. Erzsébet gyémántjubileuma. Az idén szeptemberben elhunyt, a világtörténelem során második leghosszabb ideig trónon levő II. Erzsébet 96 esztendősen még megélhette a platinajubileumot is. Tartalmas uralkodása jócskán túllépte a 63 évet trónon levő Viktória királynő regnálásának hosszát, akinek a hivatali idején a birodalom, a XIX. században öt földrészre kiterjedő brit korona dicső királyságot tartott egyben. Bár később a hatalmas brit gyarmatbirodalom földrajzilag beszűkült, a brit (angol) kultúra és civilizáció hatása hosszú ideje érződik (és kihatással lesz), az egykori domíniumok életében és magában az egyetemes kultúrtörténetben.

A fentiekben sugallt kiemelt érdeklődésem és személyes érintettségem miatt gondoltam arra, hogy II. Erzsébet halála, a nevével fémjelzett történelmi korszak múlttá alakulása egy olyan alkalom, amikor sorozatban megjelenő írásaimmal a jobb megismerést szolgálhatom. Hiszen a királynő elhunyta, temetése Londonra, a brit múltra és a jelen kihívásaira irányította a világ – azon belül a Népújság olvasótábora – figyelmét. A sokszínű ország, az egykori brit gyarmatbirodalom, a mai Brit Nemzetközösség többé-kevésbé mindenhol érezhető hatással bír napjainkban is. Elég az angol nyelv és kultúra elterjedtségére gondolnunk, vagy az egykori gyarmatokon mindmáig észlelhető angol hatásra, netán a foci és a tenisz hazájára.

Írásaimmal olyan közhasznú tudnivalók közvetítésére vállalkoztam, amelyeket egyrészt saját élményeimből merítettem, másrészt kitartó búvárkodásomnak az eredményei. A cikksorozat az Egyesült Királyság egészének és egyúttal egyes részeinek a sajátosságaival ismerteti meg az olvasót. Következetesen követi a brit földrajz, történelem, politika, gazdaság, kultúra, nyelv, társadalom jellegzetességeit. A hármasság jegyében három fejezetben három-három írás jelent meg. Az általánosságok sorában az öt földrészre kiterjedő dicső királyságról, az angol nyelv mindenekfelettiségéről, valamint néhány brit jellegzetességről olvashattunk a lap hasábjain, vagy olvashatunk online formában. Ezt követően Anglia három fontos városával ismerkedhettünk meg. London, a királyság fővárosa és Windsor, annak jelképe vitathatatlanul a lista élére került, míg az Oxforddal és a világ egyik leghíresebb egyetemének a rejtélyével való közelebbi ismerkedés a szerző érintettségéből adódott. Az utolsó fejezet egy-egy része az Anglián túli három országrész (Wales, Skócia és Észak-Írország) bemutatására szorítkozott. Edward király nyomába eredhettünk, felelevenedett a skót szoknya, duda és whisky világa, végül a hagyományos történelmi és kulturális identitású Ulster megosztottságának okait elemeztük – némi erdélyi párhuzamba állítással.

Egyébként ami a magyar vonatkozásokat illeti, ha az angol trónra gondolunk, akkor mindjárt az Erdőszentgyörgyről származó Rhédey Klaudia, II. Erzsébet üknagyanyja jut eszünkbe, aki Mary királynénak, V. György feleségének volt a nagyanyja. Annál kevésbé terjedt el a köztudatban, hogy mennyire büszkék a skótok a magyarországi születésű Margit királynéjukra. A később, 1249-ben szentté avatott Margit (nem tévesztendő össze Árpád-házi Szent Margittal) a skótok legkedveltebb királynéja, akit gyakran a „Skócia gyöngyszeme” jelzővel illettek, illetnek. Szeretete, jósága, istenhite példakép.

 II. Erzsébet nagy megbecsülésnek örvendett a lakosság, a nép körében. Hiszen az angolokat, skótokat, íreket és walesieket nem foglalkoztatta olyan mértékben a királyság felváltása más államformával, hogy a brit korona léte veszélyeztetve lett volna. Legalábbis II. Erzsébet idejében és életében, immár a Brexit korszakában, ami egyre több feszültséget és egymásnak feszülést vetett ki a felszínre. A számos belső és külső konfliktus ellenére sem, amelyek némelyikére alaposan rávilágít a Netflix egyik legnépszerűbb sorozatfilmje, A korona. Most azonban időszerűvé vált, egyelőre legalább a kérdésfeltevés szintjén, hogy szeretnének-e az Európai Unióba visszatérni a skótok, avagy milyen mértékben marad hű a brit koronához, az új uralkodóhoz Kanada, Ausztrália és a Brit Nemzetközösség többi tagja. Szóval, quo vadis, Egyesült Királyság?

 II. Erzsébet halálával egy korszak véget ért. Egyre inkább nosztalgiával gondolunk e letűnt korszakra, sajátos tartására és értékrendszerére, miközben az új világ- és országrend újabb és újabb kihívásai elé nézünk némi izgalommal. Sokan és sokfélék vagyunk, egyes – hozzám hasonló – embertípusok azzal is asszociálnak, hogy a saját életünkben is átrendeződik oly sok minden, szóval a saját múltbeli életünk is lassacskán egy letűnt korszakká alakul át. Miközben gazdagodtunk a múlttal, II. Erzsébet uralkodásának hetven esztendejével is.

De az Egyesült Királysággal együtt merre tart a többi egykori (és még mai) hatalom, társadalmi berendezkedés, maga az emberiség?

Szánalmas harcot vívott nemrég az emberiség a koronavírus ellen, most pedig egy természetellenes és ellentmondásos háborúba keveredett a civilizáltnak mondott Nyugat. Mi pedig értetlenül állunk amellett, hogy Oroszország (és tőlünk keletebbre fekvő társai), a csakis elítélhető agresszor lenne immár a normális emberi értékek védelmezője az eltáposodott és demokrácia-túlburjánzásban szenvedő, egykori példamutató európai civilizáció és a tengerentúlon kiteljesedő szabadság ellenében?

Kételyeinket a világ egyik legnemzetközibb és legnagyobb mértékben követett (sport)eseményén, a katari labdarúgó-világbajnokságon tapasztaltak csak fokozzák. Az erdélyi magyarokat az átlagosnál nagyobb mértékben az „aranykorszak” visszásságára emlékeztető kettős mérce alkalmazása, vagyis a korábbi Európa-bajnokságon a szivárványos karszalag megengedése, a mostani világbajnokságon pedig annak a kényszerű betiltása nem bizonyult nyerőnek. (Sokféle jogvédő karszalag viselése szóba jöhetne az európai játékokon, hiszen csak a vén Európában mintegy negyvenmillió állampolgár él – gyakran hátrányosan megkülönböztetett – őshonos kisebbségi sorsban.) A szivárványos lelkületű németeknek ezúttal nem volt szerencséjük, sőt elégséges megnyilvánulási lehetőségük sem, pedig a legutóbbi Európa-bajnokságon a müncheni stadiont szivárványosra világították ki, és megtűrték, hogy a magyar himnusz éneklésekor szivárványszínű zászlóval rohangáljon egyik szurkolójuk. December elseje a németek mellett a szintén aznap kieső belgák számára is gyásznappá vált, és figyelmeztető jelzésként szolgált, hiszen a Brüsszelben új otthonukra lelő marokkóiak fosztogatásai máris előrevetítették, hogy még mi vár az egykor gyarmatokat fenntartó, napjainkban migránsokat előszeretettel befogadó Európára. Végül, de nem utolsósorban, a totális buzgósággal térdeplő angolok teljesen hiteltelenek lettek, sőt a szájukat befogó Nationelf tagjaihoz hasonlóan egészen nevetségesek, miután az Amerikai Egyesült Államokkal vívott csatájukban a BLM-őrület hazájából érkező amerikaiak kihagyták a térdeplős – nem isteni – színjátékot. 

Fura világot élünk. Lassacskán saját magunknak sem tudunk drukkolni. Miközben már nem az a lényeges, hogy ki nyeri meg a focivébét, hanem az, hogy Európa, a vén Európa a futball területén is egyre inkább teret veszít. A pénz fogy, a tudásban mások is részesülnek. Más is megtanulja rúgni a labdát, sőt még focizni is, miközben ellesi annak csínját-bínját az erős európai bajnokságokban. Ráadásul kevesebb pénzért többet küzd. Európa sokat veszít, bár még tartja magát. Nos, le kellene már vonni a valós következtetéseket! 

Hiszek abban, hogy mi, Európa középső részén élők, tisztánlátók vagyunk. Jól tudjuk, mert jobban ismerjük a történelmet, hogy eddig minden nagyhatalom, világbirtoklásra kiterjedő politikai rend megbukott, beszűkült. Nagy Sándortól Dzsingisz kánig, a Római Birodalomtól az Oszmán Impériumig. A Habsburg-sas egykori fészke, Bécs már csak egy kicsi ország fővárosa, amiként az öt világrészre kiterjedő brit gyarmatbirodalom sem a régi. A tét valójában sohasem az volt, hogy „ki lesz a világ ura”, legfeljebb az, hogy meddig lesz ura. Évtizedekig, esetleg évszázadokig. Mert a földi, az emberi hatalom nem örök. Csak a természet és a Teremtő hatalma örök, amihez nincs is szükség az ember jelenlétére. Mi csak azt tehetjük, tehetnénk, hogy megfelelő alázattal ezt az örökkévalóságot hirdessük. Amire kétezer éve Európában a keresztyénség tanított meg bennünket. 

Jelképesen a westminsteri apátság és a Big Ben toronyórájának a harangjátéka kíséretében kívánok áldott karácsonyt mindnyájunknak!