Hétköznapi történet
A fehér szakállú férfi és a Tudor negyedi bevásárlóközpont előtt őrködő pad mintha összenőttek volna egymással az évek során. Hoţa Ioan, azaz János – a magyar nyelvet anyanyelvi szinten beszélő férfi készségesen fordította le keresztnevét a bemutatkozáskor – jó időben ezen a helyen tölti a délelőttöket. Nem unatkozik, hiszen mindegyre kerül egy ismerős, aki megajándékozza pár baráti szóval, sőt néha még egy pohár kávéval vagy egy üveg sörrel is. Beszélgetésünk félórájában is megáll előtte egy középkorú férfi.
– Szia, Puişor, hogy vagy? – szólítja meg a becenevén, és látszik, hogy még maradna, de mivel én is ott vagyok, csak átnyújtja a hűsítő italt, és megy is tovább.
– Hetven évvel ezelőtt születtem, éppen augusztus 23-án – kezdi János „Puiu” a történetet a legelején. – Kétéves koromban apám elhagyta édesanyámat. Elég nehéz gyermekkorom volt. Anyám a Textila Mureş gyárban dolgozott, egy keresetből nevelt fel engem. 14 éves voltam, amikor újra férjhez ment. Abban az évben költöztünk a Remeteszeg utcai házunkból egy Tudor negyedi tömbházlakásba. Édesanyám második házasságából született egy öcsém, ő Magyarországon él, de tartjuk a kapcsolatot, jobb, mint egy édestestvér.
– A nevelőapjával milyen volt az élet? – szólok közbe.
– Nem volt rózsás. Verte anyámat, ezért aztán egy nap elzavarta otthonról. Engem sosem bántott a mostohaapám, mert én már nagy voltam, amikor bekerült a családunkba.
– Meséljen kicsit az iskoláskoráról – kértem.
– A lakóhelyünkhöz közeli 8-as számú általános iskolában végeztem a nyolc osztályt, utána inasiskolába mentem, esztergályosnak tanultam a Metalotechnikánál. 1973-ban, húszévesen behívtak katonának, Focşani-ban teljesítettem szolgálatot. A katonaságban végeztem el a sofőriskolát, és ezzel megtaláltam az igazi szakmám. Miután leszereltem, a TCM-nél (sz. m. Épőítőipari és Szerelési Tröszt) alkalmaztak sofőrként, előregyártott anyagokat szállítottam Nyárádtőről Marosvásárhelyre, az akkor épülő lakótelepekhez. Aztán jött a rendszerváltás. Miután a TCM-t felszámolták, egy magáncéghez kerültem beszerzőként. Romanba, Buzăuba (sz. m. Bodzavásár), Piatra Neamţra (sz. m. Karácsonkő) jártam áruért. Jó időszak volt ez az életemben, szerettem a sofőrszakmát nagyon.
– A magánélete hogyan alakult? – szólaltam meg újra.
– Feleségül vettem egy nőt, akinek már volt egy kislánya. Tőlem is teherbe esett, de mivel a munkám miatt sokszor hosszabb ideig nem voltam otthon, és a szülei felbiztatták, hogy a „kamionsofőrök mind trógerek”, elvetette a gyereket. Ezt nem tudtam neki megbocsátani, ezért megszakítottam vele a kapcsolatot. A közös gyerekünk fiú lett volna, ha megmarad, most lenne vénségemre valakim. A válás után hazaköltöztem édesanyámhoz, és vele maradtam élete végéig.
– Nyugdíjazásig az említett magáncégnél dolgozott?
– Nem, csak a balesetemig. Szászrégen felé jártunk egy kollégámmal, aki szomszédom is volt, ő vezetett. Egy rönkszállító lovas szekérrel ütköztünk, ami előttünk haladt. A ló elpusztult, én súlyosan megsérültem, a munkatársamnak semmi baja nem lett. Engem a régeni kórházba szállítottak, onnan vitt a rohammentő Vásárhelyre. Többek között combtöréssel műtöttek, nyolc csavar van a lábamban, a könyökömben pedig egy vasdarab. Mivel a baleset után munkaképtelenné váltam, 3-as fokú rokkantsággal betegnyugdíjaztak 65 éves koromig, amikor rendes nyugdíjba vonultam. A kollégám, aki a balesetet okozta, kártérítést fizetett nekem. Egy ideje Angliában él, és amikor hazajön, mindig felkeres.
– Mivel foglalta le magát, miután már nem vezethetett?
– Édesanyámat rendeztem.
Mielőtt megszakadhatott volna a beszélgetés, arra kértem Puiut, idézze fel fiatalkora Marosvásárhelyét.
– Régebb jobb élet volt itt, az biztos – tűnődött el egy pillanatra az idős férfi. – Igaz, hogy sorba kellett állnunk a tejért, és a tévében is csak egyféle műsort lehetett nézni, de valahogy nyugodtabbak voltak az emberek. Nekem gyermekkoromtól a futball volt a kedvenc szórakozásom. A vásárhelyi sportiskola csapatában játszottam, 18 éves koromtól pedig a magyaróiakkal. Vonattal jártam fel a Felső-Maros mentére, volt utazási bérletem. Nagyon jó dolgunk volt nekünk, focistáknak, pénzt és csomagot is rendszeresen kaptunk a meccsek után. A régi csapattársakkal a mai napig tartom a kapcsolatot. A vásárhelyi szórakozási lehetőségekre visszatérve, kölyökkoromban sokat jártam fürödni a Cementlapokhoz és a házunkhoz közel eső Maros-hídhoz, ott „színészkedtünk” mi, gyermekek, a nyári vakációban. Később a Víkendtelep lett számomra az egyik fő vonzáspont. Akkoriban még megvolt a nagy trambulin – igaz, én sosem szöktem le onnan –, és a hajóvendéglő, ahol mindig nagyon jó társaság gyűlt össze.
– Mostanában mi tölti ki a napjait?
– Elüldögélek itt, a padon, rossz időben pedig nézem otthon a tévét. Mi mást tehetnék? Bárba nem járok, mert ott sok a pökhendi alak, belém kötnek, azt mondják nekem: mi van, öreg. Én ilyenkor azt gondolom magamban: én megértem a te korodat, de vajon te megéred az enyémet?
Indulnék már, valami azonban még ott tart a padon. Beszélgetőtársam felidéz egy kilencvenes évekbeli történetet, amikor Gödemesterházára ment autóval ásványvízért, és járművével beborult a patakba, de egy haja szála sem görbült. Végül, a jelenbe visszazökkenve, azt is elárulja, hogy a rokonaival nem tartja a kapcsolatot, csak a féltestvérével, egy hagyatéki tárgyalás során a lakása haszonélvezeti jogát is ráíratta.
