Pilinszky János verse

• 2011-06-03 15:30:05

A szerelem sivataga

Egy híd, egy forró betonút,

üríti zsebeit a nappal,

rendre kirakja mindenét.

Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;

izzó hegek a káprázó homályban.

Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,

vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.

Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,

a szárnyasok, mint égő kerubok

a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;

aztán a föld; aztán a ketrec.

Tűz és ganaj. És néhanap

pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.

Hallom ma is a lázas kortyokat,

és tehetetlen tűröm, mint a kő,

és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény –

mint szalma közt kidöntött pléhedény.