Petőfi arcai

Gyakran felmerültek előttünk az utóbbi napokban is, hiszen ismét kerek évforduló volt, a 175. a költő eltűnése óta. Ilyenkor felsűrűsödnek körülötte a megemlékezések. Ez a könyv is, a Sarány Istváné, amely a fenti címmel a Holnap Könyvek sorozat darabjaként a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesület gondozásában évfordulós tisztelgésként látott napvilágot, ezt a sosem kihunyó, de időről időre felerősödő kultuszt gazdagítja. Nem is akárhogyan, másfél száz oldalon mintegy félszáz olyan fotót közölve, melyeknek keletkezéstörténete, sorsa, fogadtatása jól tükrözi, milyen ingoványos a köztéri szobrászat s ezen belül a jeles személyiségek ilyenszerű felmutatásának, megörökítésének talaja. Petőfi Sándor egész alakos, mellszobros vagy portrészerű megjelenítése különösen képes felkavarni az állóvizeket. Róla mindannyiunkban él egy ideális kép, mindig szebbnek akarjuk látni, mint amilyen a valóságban lehetett, és ez ritkán esik egybe azzal az arccal, amivel az őt megmintázó szobrászok a nagy nyilvánosság elé emlékműként állítják. Legyen szó akár a legtehetségesebbnek tartott alkotókról is. Emlékezzünk csak arra a közfelháborodásra, amelyet legutóbb a Sepsiszentgyörgyre tervezett Petőfi-szobor nyertes pályaterve váltott ki. De több más hasonló esetet is említhetnénk itthonról és külföldről is. A könyvírás keserédes ízébe az utóbbi években alaposan belekóstolt kiváló csíkszeredai újságíró, szerkesztő nem riadt meg attól, hogy netán darázsfészekbe nyúlhat, és belevetette magát a kutatómunkába, hogy hitelesen a közvélemény elé tárja, miképpen emelkedtek „szobrok a költő legendává nemesülésének helyén”. És amint a kötet anyagát felvezető Sándor-Zsigmond Ibolya jelzi A mindig változó-állandó Petőfi című írásában, „Sarány István történészi alapossággal végzett kutatómunkájának eredményeként az olvasó e könyv segítségével utazást tehet a több mint másfél százados Petőfi-szobrok, ábrázolások időrétegeiben. A szerző bőven adatolva láttatja, hogyan élt a generációkban változó Petőfi-kép, mégis hogyan maradt ugyanolyan, egyszeri és mindig időszerű. Mindenkié, egyenként.”

Sarány nyilván nem törekedhetett teljességre, hiszen egy aránylag friss felmérés szerint a világon 416 ilyen Petőfi-ábrázolást tartanak számon, és ez a szám folyamatosan növekszik, de azok a szobrok, plakettek, amelyeknél elidőz, szűkebb körben ugyan, ám meggyőzően tükrözik, dokumentumokkal, levelezésekkel, kéziratokkal, sajtószemelvényekkel, fotomontázsokkal is alaposan alátámasztva rajzolják körül ezt a társadalmi vonatkozásaiban is sokfelé ágazó művészeti jelenséget. Székelyföldisége kapcsán és a Hargita Népe meghatározó munkatársaként főleg ennek a régiónak a hatáskörében vette számba a Petőfi-szobor-állítás problematikájának gyakran indulatokat gerjesztő ügyét. Legrészletesebben a „talán legszebb Petőfi-szobor”, a székelykeresztúri egész alakos emlékmű korképet is felvázoló létrehozásával, alkotója, Márkos András önmarcangoló küzdelmével, váratlan halálához vezető drámai sorsával foglalkozik. De a könyv érinti az alkotási kísérletek árnyoldalait is, a gyatra minőségű ajándékszobrokat s a humoros, nevetséges helyzeteket is, amelyek elnyomó rendszerek abszurditásai révén ezen a területen is bekövetkeztek. A művészek mindenképpen nagy felelősséget vállalnak magukra, amikor megpályáznak egy ilyen nagyigényű megbízatást. Sarány ezt a körülményt is figyelembe véve fogalmazta meg kötetzáró gondolatait. Érdemes teljes egészében idézni A látvány és szépség című fejezetből:

„Petőfinek számos arca van. Az eltűnésének helyén és annak környékén állított szobrok is ezt példázzák: hol hős katonaként, hol lánglelkű költőként, szerelmes ifjúként ábrázolják. A nemes anyagból készített – ércbe öntött vagy kőbe faragott – alkotások, bár örök érvényűnek szánták őket, sok esetben efemernek bizonyultak, s noha a huzatos Kárpát-medencén gyakran végigsöprő impériumok és ideológiák mindenike megpróbálta magának kisajátítani, saját eszmerendszerének igazolására felhasználni a költő személyét, élettörténetét és költészetét, az őt ábrázoló alkotások némelyike e történelmi viharok áldozatául esett. Hogy milyen ezeknek a szobroknak az esztétikai értéke, majd eldönti az utókor. Cs. Szabó Lászlót idézve: »igaz a mondás…, hogy a néző szemében, nem a látványban van a szépség.« Ez a megállapítás Petőfi arcaira hatványozottan igaz.”