Petőfi, akit a nép a szívébe fogadott

Minden magyar ünnepén, március 15-én méltóságteljesen emlékezünk az 1848/49-es forradalomra. Ilyenkor felelevenítjük az akkori eseményeket, megemlékezünk a hősökről, akik a szabadságért, a függetlenségért, az idegen uralkodóktól való szabadulásért harcoltak, életüket adták. Erre a napra minden magyarnak – de nem csak – emlékezni illik, kell!

A nemzeti ünnep alkalmával a lánglelkű költő, Petőfi Sándor írásai, versei, dalai ismét hozzánk szólnak, mindig meghatnak bennünket. Érdemesnek tartom ezekre újra és újra emlékezni. 

Neki állítok emléket a Reszket a bokor, mert... című kötetemben. A cselekmény a koltói Teleki-kastélyban játszódik, ahol Petőfi beleszeret a tájba, s később a mézeshetek eltöltésére is Koltót választja. A kötet egyik fejezetében Teleki és Petőfi képzeletbeli beszélgetését örökítem meg. Petőfi megosztja gondolatait Telekivel, akire úgy tekint, mint aki belefáradt ősei családfája névsorának olvasásába. Petőfi még azt sem tudja pontosan, hogy ki és mi volt a nagyapja. Míg Teleki fényes pompába született, addig a költő szalmazsákon, egy kis mécses halvány fényénél... Míg Telekinek bőséggel van minden földi jóból, neki sokszor az éhezés jut osztályrészül. Egyik úr, a másik koldusszegény. A gróf megnyugtatja a költőt, hogy egyik sem tehet arról, hogy hol, hová és mikor született, s hogy kik a szülei. Arról viszont, hogy mit tesz hazájáért, nemzetéért, mindenki tehet. 

Petőfi azok közé tartozik, akik sokat tettek a nemzetért, ezért emlékezünk rá ezekben a napokban. Ezért hangzik el minden évben a Nemzeti dal.

Remélem, idén is szép számban leszünk a marosvásárhelyi Postaréten és a többi helyszínen rendezett ünnepségen. 

Varró Domokos