Perc a délutánban
2014-12-30 15:27:36
- Kaáli Nagy Botond
Máig tisztán emlékszem a pillanatra. Teljesen valószerűtlen volt. 1995-öt írtunk, és gyalogoltam felfelé a Sáros utcán.
Máig tisztán emlékszem a pillanatra. Teljesen valószerűtlen volt. 1995-öt írtunk, és gyalogoltam felfelé a Sáros utcán. Művészetis diákként ballagtam hazafele a kora délutáni órákban, amikor a Divatház mögötti köz sarkán belém hasított a gondolat: vajon mi lesz velem tíz év múlva? Hol leszek? Elvégzem-e az iskolát? Milyen egyetemre fogok járni? Hol fogok élni? Kik lesznek még mellettem? Milyen lesz akkor Vásárhely? Kapok-e munkahelyet? Egyáltalán életben leszek-e még? Valahonnan a tudatalatti legaljából annyira hirtelen, élőn és mélyen tört fel a kérdések özöne, hogy szinte revelációszerűen hatott. A memóriámba égette az utcaképet az akkor ott parkoló autókkal, ragyogó napsütéssel és foltos aszfalttal egyetemben. Máig nem tudom, miért. Később sokszor szándékosan eljátszottam a pillanatot. Hogy megjegyzek egy helyszínt és időpontot, majd pár év, tíz esztendő múltán emlékezni fogok rá. De mindegyiket elfelejtettem. Kivéve azt az 1995-ös délutánt. Az soha nem törlődik ki az emlékezetemből.
Eltelt azóta majdnem húsz esztendő. A sors, a Fennvaló, ki hogyan nevezi, kegyes volt hozzám. Megvolt iskola, egyetem, van munkahely, lakás, autó, motorkerékpár. És ami a legfontosabb: sokan mellettem maradtak. Család és barátok egyaránt. Számos nagyszerű, feledhetetlen, nevetésekbe torkolló pillanat. Mégis, újra kikívánkozik az örökkön aktuális kérdés, igaz, ezúttal szándékosan, és mint ilyen, valószínűleg felejtősen: mi lesz velünk tíz év múlva? A rendszerváltás huszonötödik évfordulóján, az első „szabad szilveszter” évfordulóján, amikor úgy éreztük, innen már minden jóra fordul. Összehasonlíthatatlanul jobban – és elsősorban nem az anyagiakra, hanem a személyi szabadságra gondolok – élünk, mégis igencsak távol a tökéletestől. Hogy miért, azt felsorolni egyrészt fölösleges, másrészt demoralizáló, harmadrészt törli a jövőről mint olyanról szóló filozófiai fejtegetések esetleges mélységét. De a kérdés fennáll: hol leszünk tíz év múlva, a harmincötödik évfordulón? Itt, e Földön és földön, avagy távol valahol? Ha itt, akkor milyen országban fogunk élni? Hányan maradunk? Béke lesz-e, avagy jól láttuk annak idején, hogy a két atomhatalom közötti senki földjén a mi fejünk fölött is gyűlnek a sötét fellegek? Kik maradnak közöttünk, hogyan és hol fogunk élni, lakni? Lesz-e amit ennünk és innunk? Talpon maradunk-e a mindennapi szürke küzdelemben, avagy kirántják a lábunk alól a talajt? Megannyi kérdés, amelyekre egyelőre válasz nincsen. A válasz tíz év múlva érkezik, ha megérjük. Megválaszthatjuk az utat, befolyásolhatjuk a végkifejletet, megtervezhetjük e választ – hogy miként és miért, az most irreleváns. E szösszenet nem az utakról, nem az önmagunk neveléséről, nem a tevékeny életről, nem a környezetünk jobbá tevéséről, nem a pozitív gondolkodásról szól. Csak a mély és olykor égető kérdésről: mi lesz velünk? És ennek eredőjéről: kik vagyunk? Mivel határozzuk meg magunkat? Mint ember, mint egyén, mint nemzet egyaránt. És mivel fogjuk meghatározni tíz év, ötven esztendő, egy évszázad múlva? Kik lesznek azok, akik emlékeznek ránk, és milyen nyomot hagytunk magunk után? Kérdések tömkelege, és nem cél a válaszadás. Csak az elmélkedés egy nyugodt órában, nagy havak idején, a jégvirágos ablak mögötti melegben. A pillanat, amely észrevétlenül is meghatározhatja a jövőt. Amely észrevétlenül is hozhat pár jó ötletet. És amelyért később – talán – hálásak lehetünk.
