Zavaros dagállyá nőtt bennem a hiány.
És összemosta a széleink.
Nyolcszáztizenegy nap távlatából nem tudom már,
hogy te hiányoztál vagy az, aki melletted vagyok.
Aki voltam.
Nyolcszáztizenegy nap távlatából nehezen tudom eldönteni,
hogy miért kérdezted épp akkor, és úgy ahogy,
hogy boldog vagyok-e igazán.
Ha akarom, tudom. Ha engedem.
Nyolcszáztizenegy nap távlatából már nem félek neked bevallani,
hogy nyolcszáztizenegy nap
az 115 hétfő, és ugyanennyi kedd, és szerdai beszélgetés.
Amikor valaki más ült a helyemen.
Nyolcszáztizenegy nap távlatából most már tudom,
hogy közben veled is megtörtént az élet.
Kihajóztál belőlem te is.
Zavaros dagállyá nőtt benned akkor a magány.
És összemosta a széleink.
Hogy vissza kelljen jönnöd.
Hogy várnom kelljen rád.
Hogy úgy tudj elengedni,
hogy örökre itt maradjak.
Nyolcszáztizenegyszer bontottam vissza a szőttest.
Már látom hajódat,
idáig hozott a dagály.
De mielőtt elérnéd partjaim, megtorpansz.
Öblömben ringatózol,
de partra szállni nem mersz.
Nyolcszáztizenegy napig vártam.
Beláthatod, most már nem várhatok tovább.
Kiülök kérőim közé a padra,
és az üres kikötőt nézem,
miközben másé leszek.
Orbán Enikő
Thomas Seddon (1821–1856): Penelope
