Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Volt egy ismerősöm, még a rettenetesen távoli szocializmusban, akit behívtak katonának. Nem volt hívogatás, csak ráparancsoltak, aztán ment is fel a komiszokhoz, ahogy a hadkiegésztőt nevezte. (Vö. comisariat.) Mit volt mit tenni, tehát legyűrte hirtelen felgyülemlett szabadságvágyát, és jelentkezett a katonaorvosnál, ahol lemeztelenítették, le- és bemérték, megvizsgálták, betekintettek különböző nyílásaiba, és végül 19 évesen teljesen alkalmasnak találták a szolgálatra. Nem trükközött rövidlátással, kancsalsággal, lúdtalppal, kétoldali tüdőkrittyogással – örült, hogy ép és egészséges, de azért az egészet nagyon zavarónak, mi több, fölöttébb kellemetlennek tartotta. Rendmániás volt, ezért a ronda, sok-sok nemzedék által használt, még az osztrák–magyar monarchia, a K.u.K. időkből maradt hadi/vagy tábori szőrös-szúrós pokrócot, ami már régen a kaszárnya leltári tárgya volt, elhanyagoltnak és szagosnak találta, ezért megborotválta.
Remélte, hogy ezzel a rendkívüli csellel elmegyógyászatilag alkalmatlannak találtatik, és akkor megkapja a felmentő diliflepnijét. Furcsán néztek rá, csóválták haditervekkel tömött fejüket a tiszt elvtársak, de győzött a szocialista humanizmus, és elnézték neki ezt a kis kisiklást.
Ekkor döntött úgy, hogy egy sokkal hatásosabb lépsére szánja el magát. Megvárta az első hadszemlét, felsorakoztatást, amikor az újoncok a hadvezetés kiemelt kiképzőtisztjei és a laktanyaparancsnok előtt elvonulnak, és csak úgy en passant (mentiben, elhaladtában, by the way) odaszólt kitűnő románsággal a parancsnok elvtársnak, hogy nem szereti az egyenruhát. A tiszt aznap jókedvében volt, s megkérdezte, nem minden hatalmi évődéstől mentesen: aztán mit nem papál az egyenruhán? A színét, mon general, a színét. Az anyukám mindig azt mondta, hogy nekem nem a zöld, a terepszín, hanem a kék és a sárga áll jobban.
Itt szakadt el a cérna. Úgy vágták egy átnevelő célzatú, ifjúsági minimáligényekre korlátozott büntetőszázadba, hogy csak úgy csillogott, csikorgott a lapátja és a kőfejtő csákánya a Duna-csatornánál. (Vagy más kiemelt szocialista nagyberuházásnál, amit a korszak és a Párt megkívánt.)
A fenti tanmesét azért adtam elő, hogy némiképpen illusztráljam, megvilágítsam azt az abszurd helyzetet, amely akkor áll elő, amikor a szabadságban és szabadosságban szocializálódott kisember, a laposföld-hívők táborában iszogató-varrogató-güriző ember találkozik az állami tilalommal, az elrendelt hosszú távú korlátozással. Amikor – hogy úgy mondjam – minden kecmec fölösleges. Ez egy ilyen kényszerhelyzet, amelyhez alkalmazkodni kell. A karantén, a maszkviselés, az oltás felvétele (könnyebb, higgyük el, mint a pogány ősök számára a kereszténység felvétele – csupán egy-három szúrás) nekije elviselhetetlen. Úgy érzi, jobban áll neki a kék és sárga, esetünkben a fertőzés, a szabad száj és orr, elegánsabb a mások megfertezése (régiesen), a kórházi ápolás, a lélegeztetőgép, a... földvári deszkaárulás. Bulizni akar, menni, utazni, kultúrát akar fogyasztani, de nem lehet, mert korlátozva van. Gúzsba van kötve.
Csakis az oltottak privilégiuma mindaz, amit az előbb felsoroltunk. És ekkor azonnal, teljes fegyverzetben előugranak, sietnek segítségére a jogvédők, a szabadság dzsungelharcosai, az álhumanizmus álhumánusai, akik tüntetést szerveznek Párizsban, Amszterdamban, Bécsben, a nárittyeni jégaszalda művek munkásai anti-anti brigádokba szerveződnek, és elhatározzák, hogy addig nem aszalnak jeget, amíg a kormányok fel nem hagynak a szigorkodással és akadálymentessé nem teszik a közéletet és a korcsmákat a szabad, mindenki számára elérhető, megszerezhető és továbbadható megbetegedésig.
Ideológiák támadtak máról hónapra, az ősi félelmeket és sötét barlangi létezésünktől őrzött rettegésüket újabb és újabb egyenruhába öltöztetik. Bőven válogathatnak belőle. És tömegesen az utcára tódulnak egymást megajándékozni a világnyavalyával. A kínai náthával. (Miért csak spanyol legyen jelző, melléknév a virológia történetében?)
Holott, ha Nietzschét kérdezitek, az öreg pesszimista régen megmondta, hogy az efféle vírustagadás, az ostobaságnak szbadságvággyá álcázott változata tulajdonképpen a félrevert harangként ziháló tömeg – tisztelet a milliós átoltottaknak – halálvágya...