Pé Buzogány hosszú ösvényei

(Az ő lelkéről – előszó gyanánt)

Mottó: Naponta bejárom a rád való emlékezés hosszú ösvényeit. Másoknak miért létezel?

P. szeret utazni, kedveli a gyér forgalmú kis vasútállomások csöndjét, szereti bámulni a napsütötte, világos falakon az árnyék mozgását, a bogarak mászkálását, magába szívni az olajos talpfák szagát, a virágokét, orgonáét és késő este az akácét, amikor a megforduló szél hűvös porszagot lenget. Kiül az épület előtti padra, szabadon engedi elbogarászásra hajlamos gondolatait, odafigyel a kakaskukorékolásra, kutyaugatásra, belebámul a nők szemébe, ellesi ruhaigazító titkos mozdulataikat, a fölöslegesnek tűnő apró hajsimításokat. Hallgatja az utasok meg-megakadó beszélgetését, hátat fordít a veszekedőknek, és nem botránkozik meg a harsány kacagáson, trágár szavakon. Amikor már hallani lehet a zakatolást, nem siet eldobni cigarettáját csomagja után kapkodva, utálja a vonat lépcsője előtt gyurakodókat; csaknem utolsónak száll fel mindig, mintha külön elbúcsúzna az állomásépülettől, amit körbejárt párszor, a hangyák útjait kikerülve, pillantásával még megkeresi a gesztenyefa törzsén a friss bevéséseket, és körülnéz, mintha valaki távozónak akarna integetni.

P. egyszerűen képtelen ilyenkor sietni, nagyon érdekli mindaz, amit másokról megtudhat. Az elkapott pillantások, apró intések, asztal alatti kézszorítások, megtalált levelek vagy hevenyében odavetett sorok egy papírdarabon különösen fontosak számára. Ezek az élet apró titkai – igazi titkok, még ha nem világrengetőek is. Akaratlanul kerültek birtokába, nem elleste, nem vadászott rájuk, csupán tudomásul veszi őket. A legtöbb egészen apróság, amit egyik napról a másikra el szoktunk feledni, de P. mégis úgy érzi, ezáltal részesévé válik mások életének. Másképpen olyan volna, mintha üvegfal választaná el, ott vagyunk tőlük lépésnyire, mégsem szólhatunk hozzájuk, ránk néznek, és nem nézünk vissza, aztán elfordulunk, csomagjaink után nyúlunk, vagy eldobjuk cigarettánkat, mert hallszik már a vonat közelgő dübörgése, éles füttye betölti a gyér háztetők fölötti teret, hangos pöfögéssel lassít a gőzmozdony, fáradtan kifújja magát, mielőtt megállna, felkavarva a betonlapok vékony porát.

Persze-persze: különbség van a beszédben, de mind egy helyre tartozunk.

A kaleidoszkópban minden képen ugyanazt a mást látjuk, a leírás mindenütt pontos, a falu, a mező, az erdő, a vonat, a busz, a kisváros szürke utcái, a buszmegálló, a buszállomás, a vasúti rezsi, a cukrászdák, kocsmák, néha vendéglő, az elegánsnak számító piros ital (likőr), a kávé, cigaretta. Mindig rágyújt valaki. Mazsola a kedvenc alteregó, de csaknem minden szereplő valamiképpen lelki hasonmása a mesélőnek, a névtelen fiatalember, P. mint Potyautas, Alfréd, Elek, Károly, Görbe Pityu, Peti Sándor, András, Palkó, Jankó Pista.

Mindenki egy kicsit vagy majdnem P. Buzogány.

Tomcsás kétségbeesés, a groteszk nem oldódik a Küküllő vizében.

Mutogatja magát az ittrekedt huszadik század, minden perc hétköznap, az élet rendes és fülledt, belengi a tevés-vevés, közben, mint a szú, rág a megfogalmazhatatlan tehetetlenség. A vidéket fojtogató pompás unalom.

A főtéren, reggel korán s egész nap, s végig éjjel is kísér(t) a boldogtalanság.

Miféle történetekről van szó, amelyeket összefűzött, torz, hibás, mások számára teljesen értéktelen gyöngyök sorává: így együtt az egésznek persze semmi értelme, ijesztően félresikerült dolgok ezek, miért is foglalkozik még most is velük, miért töpreng – holott számára magától értetődően kedvesek, mert az övéi, szinte teljesen csak az övéi mindezek az élménycserepek, soha össze nem álló egésznek parányi, hajszálvékony darabkái –, kétségbeesésbe kergetné a józan képzeletet, ha összerakni próbálnád, mégis olyan otthonos az összekoccanásuk, néha halk roppanással osztódnak darabokra…

Nagy csend húzódik lábaihoz, a felhőlyukakon át halványodó csillagok figyelnek. Vallomások ideje, éjfél után, mégis szótlanul bámul maga elé, mint rajtakapott kisgyerek.

– Azt is tudom, kire gondolsz. Bort töltök, könnycseppek híznak a csendben, engem keresnek. Más nőkre gondolok, meg ismeretlen férfiakra, akik régóta tudnak rólad.

Ott ülünk vele olvasás közben, erős szél zörgeti az állomás ablakait. Odabent állott olajszagúak még a falak is. Kint kis égők halvány fénye folyik a nedves járdára, és továbbcsúszik a fényes síneken. Egyszerre sötét lesz. Nem sejteni, merre bujkál a hold.

Apró fehérségek libegnek körülöttünk. Az út felől énekszót hallunk, tompa foszlányokban ér hozzánk. Később végtelen fehér csend hull az egekből. Fehér a járda, a csend belopózik kabátunk, bőrünk alá is.

Lassú ének, amit egyik szomszéd szokott énekelni, jókedvében, amikor vasárnap esténként a kocsmából hazafelé tart. Erős hangján fészkelődik belénk a dallam, aztán a következő, amit egy öregasszonytól tanultunk. Fehér már minden körülöttünk, sarkunkkal kopogtatjuk az ütemet, ég felé emelt kezeinket senki sem látja, az újabb dallam végén széttárt ujjaink között lefolyik a holdfény.

Az ember a legtöbb helyen idegen. De olyan is megtörténik, hogy néhol egyből otthon érzi magát. És nem biztos, hogy ez a legfurcsább.

Megállunk pihenni, és újból az órára nézünk. Még többet mutat, mint az előbb. A fájdalom nem szűnik. Lerántjuk karunkról a műszert, és jó messzire eldobjuk. Ez a szabadság! Vagyis hát… ki tudja igazán most már?

Amikor leteszem a könyvet, hallom, hogy a mozdony füttyint, és elindul. Lassú pöfögéssel, nagy szusszanásokkal. Kezdődik megint egy utazás. Vagy vége? Ki is tudná szétválasztani?

Amíg a tollat előkeríti, rövid szoknyás, sápadt arcú pincérlány cseréli ki a hamuzót.

Halljuk, ahogy Jankó Miska átöleli a ló nyakát, és elkiáltja magát:

– Az árgyélusát ennek a betyár világnak!

Megvárom, míg lejegyzi. Csak vázlat, nyugtat meg; a jó mondatokat be kell fogni, mint a méhrajt. Különben mindig elrepülnek.

Fizetünk, és indulunk tovább.

*A szerző előszava P. Buzogány Árpád Idegenek között című, nemrég megjelent novelláskötetéhez

P. Buzogány Árpád

Alfréd és a hitetlenek

Alfrédnek senki sem hitte el, hogy a tormából is meg lehet élni, bármilyen meggyőzően bizonygatta is. János, a hatalmas markú kovácslegény szemberöhögte, és Peti, a favágó is úgy visongott, mint kinek az oldalát csiklandozzák. Alfréd zavartan nézett szét, nem volt ahhoz szokva, hogy szavában kételkedjenek, mert ő még a rádió kora reggeli gazdasági műsorát is mindig meghallgatta, szóval lépést tartott azzal, ami a világban történik. Rágyújtott, és ivott a piros likőrből. Ő mindig finom italokat ivott, nem a legolcsóbb pálinkát. Későre járt már, a kocsmáros a pultra dőlve fújta a füstöt, csupán az ő kedvükért maradt még, a többi vendég rég hazatért.

– Én csak példának hoztam, mert köztudott, hogy a legtöbb új vállalkozás csupán úgy tud életképes maradni, ha valami olyanba kezd, ami hiánypótló.

Fölfelé fújta a füstöt, és a hosszú mondat után beállt a csönd. A többiek apró bólintással jelezték, hogy figyelnek rá. János intett a kocsmárosnak, hogy még egy kört rendel, Marci pedig, a Peti állandó napszámosa tőle szokatlan merészséggel szó szerint szólásra emelkedett, hogy ezzel is súlyt adjon szavainak:

– Az a torma… hát én nem tudom elhinni. Mert ahogy látjátok, még a favágásból sem lehet meggazdagodni, pedig hát... mindenki fával tüzel!

Hátratolta a székét, és a pultra tett decis poharakat kettesével kezdte átrakni az asztalukra.

Alfréd maga elé tette a likőrös poharat, és szótlanul kiitta, ezzel jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát.

Mihály, az éjjeliőr óráját nézte, két kortyból behúzta az italt:

– Engedelmetekkel… Én már szolgálatban vagyok, mennem kell.

Kezébe vette a botot, betolta székét az asztal alá, búcsúzásképpen bólintott, és kiment.

Alfréd a szakállát simogatta. Ugyanolyan rövid szakállat hordott, mint Alfréd úr, a nagyapja, aki egyik napról a másikra malomtulajdonosként került a faluba évtizedekkel ezelőtt. Nem sokáig élvezhette a jólétet, mert államosították a malmot, kitették őket az épületből, Alfréd úr pedig itt maradt szegény embernek. Később ugyan fölvették a gazdasághoz könyvelőnek, és mindkét lánya középiskolát végzett a városban, de hosszú éveknek kellett eltelniük, amíg saját lakást építhettek. Alfréd gazdasági iskolát végzett, és nagyapja álmát teljesíthette volna be, ha közben a világ kereke nem fordul egy nagyot.

A kollektív gazdaság tótumfaktuma helyett a szomszéd falu fafeldolgozó műhelyének ügyintézőjeként élte gondtalan életét, és arról álmodott, hogy saját vállalkozás élén hasznosítja kiterjedt kapcsolatrendszerét.

Apró kortyokban fogyott az ital, aztán egyszerre fölkerekedtek és hazaindultak.

A tormáról való beszélgetést már rég elfeledték, amikor késő ősszel, betakarodás után Alfréd néhány hektár földet vásárolt a faluhoz közel. Tavasszal idegen emberek érkeztek a faluba, Alfréd lakást bérelt nekik, esténként a kocsmában külön asztalnál itták a sörüket. A három idegen közül egyik sem beszélt magyarul, a sörüket is Alfréd rendelte mindig, a köszönésen kívül egyetlen szót sem váltottak a falubeliekkel. Néha a kocsmaasztalnál egész oldalakat írtak tele számokkal. A kocsmáros szerint angolul beszélgettek. Húsvét után hozzáfogtak az építkezéshez. Egy irodát és két nagyobb épületet húztak fel tüneményes gyorsasággal. János, a kovács meg néhány napszámos dolgozott nekik, Alfréd minden péntek délben fizetett a munkásoknak. Az alap megöntése után nem volt szükség kőművesre, ácsra – hatalmas utánfutókon hozták a kész falakat, a három idegen a napszámosokkal mindent felépített. A kapunál óriási sárga táblán méteres betűkkel ez állt: Tormagyár.

Volt, aki komolyan vette, és munka után érdeklődött Alfrédnél, legtöbben azonban jókat nevettek a tormagyáron. Hogyisne: a tormát nem gyártják, az magától nő a kertekben, kukoricaföldeken. Alfréd nyár derekán tette át hadiszállását a tormagyárba, néha ott feküdt és ott kelt, együtt ebédelt a három idegennel, este pedig a kocsmában söröztek.

Nem lehetett tudni, mit hozhattak a külföldi rendszámú teherautók, mert egy idő után senkinek sem volt bejárása a tormagyárba. Az idegenek egész napjukat ott töltötték, néha még a szombatot és a vasárnapot is. Egy-egy teherautó megérkezett, néhány nap múlva pedig elment. Máshonnan hozzák a tormát, és itt konzerválják, állította a kocsmáros, de ezt csak az hitte el neki, aki akarta, mert a kocsmáros sohasem tette be a lábát a tormagyárba. 

A teherautók mindig beálltak az egyik épületbe, úgyhogy senki sem láthatta, mit hoznak vagy visznek.

A tormagyár télen sem állt le, a teherautók jöttek-mentek. Alfréd pedig roppant elfoglalt volt, néha napokon át nem látták még a kocsmában sem esténként. Fekete Mercedesszel járt be a városba, a három idegen közül egy-kettő vele volt ilyenkor.

Tavasszal egyik napról a másikra eltűnt a három idegen, és egy este újak ültek a kocsmaasztalnál, Alfréd szokott helyén. Magasak voltak, vörös hajúak és fehér bőrűek, a kocsmáros másfajta sört is hozott a kedvükért attól kezdve. Köszönni ők is tudtak magyarul, de többet semmit. A boltosné szerint Alfréd a városból vásárolta nekik még a cigarettát is, csupán a kenyeret vitték az üzletből. Nyár elején egy viharos délután aztán váratlan helyzetet teremtett.

Az egyik épületbe belecsapott a villám, Alfréd kigombolt inggel szaladt a sánta Mózesékhez, hogy húzzák meg a harangot. Szakadt az eső, az emberek szalmakalapban, vedret ragadva siettek tüzet oltani. A magas épület pléhtetejét mintha ledobálta volna valaki, odabent hosszú gépsor sistergett, szikrázott. Alfréd tűzoltópalackokat osztogatott, mert ha vízzel locsolják, teljesen tönkremennek a gépek – mondta. Az egyik idegen férfire ráesett valami a tetőről, a szomszéd a kórházba vitte a fekete autóval. Mire besötétedett, a csarnokból a nehéz papírdobozokat áthordták a másik épületbe, hogy el ne ázzanak.

Este a kocsmában is ez volt a téma. Miért kellett a víztől félteni, ha úgyis tormás konzervek voltak a dobozokban? – vetette fel a kocsmáros keresztfia, Béni, aki annak idején napszámosként segített az építkezésnél. A kérdésre senki nem tudott épkézláb választ adni, mert gépeken és dobozokon kívül semmi érdekeset nem láttak a csarnokban, és a leragasztott papírdobozokon semmi felirat nem volt.

Másnap estére hazahozták a kórházból a sebesült idegent, bekötött fejjel ült a kocsmaasztalnál társaival, mintha mi sem történt volna. Alfréd megköszönte a segítséget, és mindenkinek italt rendelt attól függetlenül, hogy ott volt-e vagy nem azon a bizonyos délutánon. A dobozokat pedig azért kellett biztonságba helyezni – Alfréd mindig ilyen pontosan fogalmazott –, mert ha nem, az ügyfél nem veszi át az árut. Éjfél utánig tömve volt a kocsma, mert Alfréd még szétosztott néhány üveg pálinkát, és nem is a legolcsóbbikból, amiből a legtöbb szokott elfogyni. A végén még az idegenek is énekeltek, lassú dallamú, furcsa nótát ordítottak kivörösödve, és Alfréd sem szólt rájuk. Az ég kitisztult, mire szétoszlott a társaság, másnapra jó időre lehetett számítani.

Azon éjjel valakik feltörték a másik csarnok ajtaját, mert az idegenek közül egyik sem őrködött az irodában. A papírdobozokból pár darabot felhasogattak, néhány kis üveg széttörött, amúgy más kár nem esett, mondta el az éjjeliőr, aki jelen volt a helyszínelésnél.

– És mi volt… az üvegekben ugyanbiza mi volt? – hajolt az asztal fölé a kovács.

– Hát… – az éjjeliőr szétnézett a kíváncsi arcokon.

– Kábítószer – adta meg a választ a tejcsarnokos elégedett képpel. – Én mindig mondtam, hogy ott valami nem tiszta!

Az éjjeliőr elkacagta magát: – Tormás mustár. Így, ahogy mondom. Tormás mustár – ismételte meg.

– Ülj le magadnak, mit ugratod az embert – dörmögte a kocsmáros. – Hiszi a piszi!

– Így görbüljek meg – emelte magasra jobb kezét az éjjeliőr, és egészen begörbítette a mutatóujját.

János, a kovács felkönyökölt az asztalra.

– Igaza volt ennek az Alfrédnek. De ha előbb mondja, nem kellett volna lefűrészelni azt a nagy lakatot.