Patika és nagyvilág

Beszélgetés a 80 éves Veress László segesvári gyógyszerésszel, utazóval, közíróval

– Manapság mind többet hallani egy jól megszervezett erdélyi patikagyűjteményről, amelynek te vagy a megálmodója és működtetője. Honnan a szenvedély és hol található a kincs?

– Immár negyedik éve van egy patikai tárgyakat tartalmazó gyűjteményem Segesváron. Életemet gyermekkoromtól végigkísérte egyfajta gyűjtőszenvedély. Szülőfalumban, Nyárádszentannán, vagy bárhol, ha találtam egy elhagyott, eldobott tárgyat, ami nekem tetszett, hazavittem, és egy nem használt kukoricakasban tároltam. Később könyveket, elsősorban régi könyveket, ásványokat, hollóházi tányérokat, csuprokat, egyebeket is gyűjtöttem, és – leszámítva a gyermekkoromban összegyűlt tárgyakat – ezeket a mai napig őrzöm. Nem az általad említett patikai gyűjteményemmel együtt, de megvannak... A gyűjtemény Segesvár patinás főterén, egy nagyon régi, több mint háromszáz évvel ezelőtt (1698) épült nagy ház öt szobájában van berendezve, mintegy 150 négyzetméteren.

– Kié volt a ház?

– A házat Johann Schuller von Rosenthal, Segesvár tragikus sorsú, 17. századbeli polgármestere építtette. A Segesvárról szóló útikönyvek megemlítik a város látványosságai között a Rosenthal-házat, amely a város egykori Piacterén (Marktplatz), mai nevén Hermann Oberth téren épült, a 37. szám alatt. A kommunizmus idején a házat államosították, és bérbe adták kilenc családnak. Ezek a családok a ’89-es fordulat után megvásárolhatták, majd eladhatták, így sikerült megvásárolnom két egybenyíló, közös bejáratú lakrészt, földszinttel, emelettel. Egyébként az itt található gyógyszertári gyűjteményről már több napilap, televízióadó is beszámolt, és szinte az ország minden részéről voltak látogatók.

– Szögezzük le már az elején: gyűjteményről vagy múzeumról van szó?

– A 17. századtól kezdődően több múzeumdefiníció is született. Gyűjteményem megfelel a különböző meghatározások alapvető elvárásainak, de a kiállított tárgyak nagy többsége csak 60-70 éves, a kommunista évekből származik. Nézetem szerint egy igazi múzeum nagyon régi, esetenként több száz- vagy ezeréves tárgyakat tartalmaz, ezért kiállított tárgyaim összességét inkább gyűjteménynek nevezném. A kommunista állami gyógyszertáraknak szeretnék emléket állítani, hisz manapság csak magánpatikák működnek az országban. Fontosnak tartom ipartörténeti szempontból is, ugyanis rálátást nyújt az emberiség egészségét felülvigyázó fejlődési szakaszokra és ezeknek térben és időben való átalakulására. A mai formájában 2020 végére kialakult gyűjteményben a kommunista években a hazai gyógyszertárainkban használatos tárgyak – műszerek, készülékek, lepárlókészülékek, mérlegek, fajanszból, üvegből, fából készült por- és folyadéktároló edények, a gyógyszertárakban előállított készítmények csomagolására és kiadására alkalmas felszerelés – láthatók, összességében mintegy négyezer darab. Persze ez a szám állandóan gyarapodik, remélem, a jövőben is fog...

– Aki nem tud Segesvárra utazni, megnézheti a gyűjteményt interneten is?

– Az utóbbi két évben sokat változott, bővült a gyűjteményem. Ebben a formájában még nem látható, de folyamatban van a felvitele az internetre. Kezdeti formájában a Magyar Gyógyszerésztörténeti Társaság honlapján tekinthető meg: Veress László Segesvári Gyógyszertári Múzeuma cím alatt.

– Mennyire ismerős számodra Segesvár múltja, a régi patikák, a járványban megbetegedett polgárok gyógyítási lelőhelyei?

– Amennyire a történelmet kedvelő, azzal behatóan és komolyan foglalkozó amatőr számára lehetséges. Úgy érzem, hogy ma már elég jól ismerem városom, Segesvár gyógyítói, patikái, patikusai történelmét, történetét, a szász, a román és a magyar történészek szempontjából is. Korábban, a 20. század elején is sok beteg Segesváron kereste gyógyulási lehetőségét, akár a marosszéki falvakból, például a Patak mentéről is. A szász történészek behatóan tanulmányozták és leírták a Királyföld egészét, köztük a Segesvár lakosságát sújtó járványok történetét és azok kezelését. A segesvári ispotályokban (1*) több járványos és tömegeket érintő betegséget is kezeltek már a középkorban, és természetesen később is, köztük a pestist, a leprát, a maláriát, a Szent Antal tüzét stb.

– Kik voltak Segesvár legrégebbi és leghíresebb patikusai, mikorra tehető az itteni gyógyítás és gyógyszerforgalmazás?

– Erdélyben az első gyógyszertárak a 15. század közepén jelentek meg, előbb Nagyszebenben, majd Kolozsváron. Segesvári patikusról (Petrus) szóló feljegyzés a 16. századból való, de ismereteink szerint az első patika csak a 17. század végén nyílt meg. Ez volt az ötödik Erdélyben. Ugyancsak a 17. századból ismert egy patikus – Bertramus néven –, aki valószínűleg Erdély-szerte ismert volt, ugyanis a feljegyzések szerint Apafi Mihály fejedelem az általa készített gyógyszert használta felépülésére. Később már számos segesvári tudós patikus vált ismertté hazánkban és a határon kívül, többek között segesvári, szász származású gyógyszerészek alapítottak patikát számos, magyarlakta településen a Székelyföldön, és ott véglegesen letelepedtek, jelentősen hozzájárulva az illető helység (Udvarhely, Székelykeresztúr, Marosvásárhely stb.) egészségügyi és gyógyszerellátási fejlődéséhez.

– Régen miből készültek a gyógyszerek?

– Az ókorban zömmel növényi és ásványi anyagokkal gyógyítottak. A középkortól a 16. századig elsősorban az állatvilágból nyert anyagokból (tüdő, zsír, velő, csont, szőr, váladék vagy éppen az egész állat, tüskés disznó, vakondok, kígyó, ezerlábú, madarak, varasbéka), néha emberi eredetű anyagokból (vizelet, múmia) készítettek a mai ember számára undorító gyógyszereket. A német orvos és gyógyszerész, Paracelsus (1493–1541) hatására ezek a visszataszító anyagok kiküszöbölődtek, a későbbiekben elsősorban növényi anyagokból, aztán ásványi és kevés állati eredetű anyagból állítottak elő gyógyszereket. A középkortól évszázadokon át bizonyos – sebészeti – eljárások ellátása a borbélyok (chirurgusok/sebészek) kezébe került, akik nem részesültek orvosi képzésben. Ugyanakkor az érvágás, a hánytatás, a hashajtás és a beöntés hozzátartozott a gyógymódokhoz – ez így volt a középkortól egészen a 19. század elejéig. Az utóbbi gyógymódot elsősorban a gyógyszerészek végezték. A segesvári múzeumban látható gyógyszeres hatóanyag-tároló edények kétszáz-háromszáz éves felirata jól tükrözi a hashajtás fontosságát abban az időben: a használt gyógynövények és ásványi anyagok nagy része hashajtó hatású volt. A múzeum külön érdekessége és ritkasága, Európában is párját ritkítja a Pilulaeperpetuae felirat. Az edényben örök pilulák, labdacsok voltak egykor, amelyek antimonból készültek, erős hashajtók voltak, bontatlanul távoztak a szervezetből, és az éjjeliedényből kihalászva, lemosva újra és újra használhatók voltak (!).

– Valahol olvastam, hogy régen az emberi testrészeket, így a hájat is felhasználták gyógyszerkészítésre. Ez igaz?

– Igaz. A Segesvári Történelmi Múzeum ritkasága és érdekessége – európai mércével is mérve – az Axungia hominis feliratú patikai edény, amely egykor emberi hájat tartalmazott – bizonyság az állításra. Ezt az anyagot a 16. századtól a 20. század elejéig használták külsőleg és belsőleg egyaránt. Belsőleg fájdalomcsillapítóként fog- és csontfájdalmak esetén, tüdőbaj, reuma, köszvény ellen, külsőleg kenőcsökben számos bőrbetegség kezelésére.

– Több könyved jelent meg, amelyek itt is ki vannak állítva. Kérlek, sorold fel a címüket, az alcímüket és a megjelenésük évét!

– Materia Medica (1) (Segesvár, 2020); A Segesvári Történelmi Múzeum patikai állványedényei hatóanyag-tartalmáról – röviden (román és magyar nyelven); Népgyógyászat és a hivatalos orvoslás határán. Segesvár gyógyszerészet-történeti emlékei (Marosvásárhely, 2021, magyar nyelven); Materia Medica (2) Beiträge zur Geschichte der Pharmazie in Siebenbürgen [Az erdélyi gyógyszerészettörténetről – röviden] Band 1 (Első kötet, Nagyszeben, 2022 – német, román és magyar nyelven, illusztrációkkal).

– Mi van készülőben?

– Egy kisebb terjedelmű ismertetésen dolgozom gyűjteményem különleges, fontosabb tárgyairól. Ezt megfelelő fotóanyaggal szeretném ellátni. Ezenkívül foglalkoztat a Népújságban megjelent utazásaimról készült beszámolók gyűjteményes kiadása. Külföldi utazásaink alkalmával számos történelmi, természeti színhelyet, világörökséget látogattunk meg, és ezeken a helyeken különböző emléktárgyakat vásároltunk, amelyek rövid leírását, katalogizálását szeretném elvégezni – ha időm engedi...

– Térjünk át a te életedre...

– A második világháború idején, 1943. augusztus 4-én jöttem a világra Nyárádszentannán. Apám a református falu kántortanítója volt; így az öt-tíz évvel idősebb testvéreimmel együtt a nagy udvar és kert között épült kántori lakásban születtünk, az iskola, a templom és a parókia közelében – én voltam a negyedik gyerek. A tágas környezet, a falusi élet és a szülők, testvérek gondoskodása biztosította számomra a boldog, gondtalan gyermekkort. Apám iránti ragaszkodásom, az iskolás gyerekek zsibongása 3-4 éves koromban ellenállhatatlanul vonzott, szinte állandóan az osztatlan (egyszerre 4 osztály egy tanteremben) iskolában voltam. Már iskoláskorom előtt megtanultam írni-olvasni, számolni legalább második osztályos szinten. Így adódott, hogy egy iskolai évben – tanfelügyelői engedéllyel – két osztályt végeztem el (1–2). Ezért mindig egy-két évvel idősebb gyerekekkel jártam egy osztályba, annak ellenére, hogy fizikailag elmaradott testalkattal rendelkeztem. Apám előszeretettel oktatott a természetben; emlékezetesek maradtak a szabadban, az iskola fölé magasodó, palatetőnek nevezett dombon tartott órák. A különböző tantárgyak magától összekapcsolódtak, szünetek nélkül, játékosan és élvezettel tanultunk a tavaszi és őszi napsütésben.

– Milyen emléked van még otthonról?

– Később, a nagyanyámnál töltött vakációk révén egy másik kedves falut és lakóit ismerhettem meg, a Patak völgyében fekvő Vadasdot. Vadasdi református lelkész nagybátyám hatására rendszeresen részt vettünk a vasárnapi istentiszteleteken, majd ebéd közben elmagyarázta nekünk a napi ige üzenetét. Özvegy nagyanyánk egyedül felügyelt reánk, kiváló háziasszony volt, életében mindig sok embernek kellett főznie, hat gyereke mellett 8-10 napszámosnak az államosításig, amikor földjeitől megfosztották, és a háza egyik szobájában a kollektív gazdaság irodáját rendezték be. Apám nagyon szigorú, de elismert, kiváló tanító volt; az alapokat az első négy osztályban minden tanítványa jól elsajátította, a felsőbb nyárádszeredai osztályokban a Szentannáról érkező gyerekek mindig a legjobbak között voltak.

– Hogyan vészeltétek át a háborút?

– 1944 szeptemberében, a második világháború frontja közeledtével szüleink úgy határoztak, hogy elmenekülnek nyugati irányba. Vonattal Kelet-Magyarországig, Laskodig menekültünk, majd az ott vásárolt kétlovas szekérrel eljutottunk Pozsony közelébe. Útközben többször is utolért a nagy ágyúdörgés és bombázás, a front; valószínű onnan származik, hogy a mai napig nem tűröm a nagy zajt, a puskalövéseket. Menekülésünk végső pontjától, Ekecstől (Szlovákia) mintegy ezer kilométeren keresztül a Laskodon vásárolt lovas szekérrel tértünk haza, orosz nyelven írott engedéllyel, és a szekéren levő tárgyak, személyek pontos leltárával. Ez 1945. május végén történt. (Az eredeti iratokat mint kordokumentumokat ma én őrzöm.) Lakásunkat kifosztva találtuk, nagyszüleink segítségével pótolták szüleink a legfontosabb berendezési tárgyakat, de a következő évtizedek nagy szegénységben múltak el. Nagyobb testvéreim egy-egy iskolai évet veszítettek.

– Hol jártál iskolába?

– Miután Szentannán kijártam az elemi iskola első négy osztályát, ötödikbe Nyárádszeredába adtak, ahová gyalog (1,5 km) kellett mennem, esős, rossz időben falábon. De szerencsések voltunk, mert a 7. osztály elvégzése évében, 1956-ban Nyárádszeredában megalakult a középiskola, így a középiskolai tanulmányaimat is ott végeztem el, 1960-ban.

– Hová felvételiztél?

– Tartományi ösztöndíjjal a kolozsvári Matematikai Egyetemre irányítottak, ahol a felvételi kezdete előtt egy nappal behívtak a dékánhoz, közölték velem és még kilenc sorstársammal (három-négyszáz jelentkező közül), hogy megvonták a tartományi ösztöndíjat, esetemben azért, mert apám tisztviselő létére egy hektár szántófölddel rendelkezik, és kizsákmányolónak minősül. Az ösztöndíj megvonása azt is jelentette, hogy a felvételim nem sikerül. Egy évig matematikát tanítottam Székesen, helyettes tanári státussal, alig 17 évesen. Ez meghatározta további életemet, rájöttem, hogy a pedagógusi pályát nem nekem találták ki, de sokat tanultam az alatt az év alatt (1960-1961): megismertem a ballagás utáni „életet”.

– Hogy kerültél a gyógyszerészeti egyetemre?

– Másodszori felvételire már nem a matematika szakra készültem, a fennebb jelzett okokból, a kérdés csak az volt, hogy akkor hová? Legközelebb hozzám, térben és szívem szerint is, Marosvásárhely volt, ahol már másfél évtizede működött az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Az orvosi karral járó tantárgyak (anatómia, bonctan, kórbonctan) egyáltalán nem voltak ínyemre, így beiratkoztam a gyógyszerészeti karra, szintén ösztöndíj nélkül. Sikerült a felvételim, nagy lelkesedéssel tanultam, soha nem hiányoztam sem az elméleti előadásokról, sem a gyakorlati órákról. Az első félévi színtízes vizsgák után állami ösztöndíjban részesültem, amit az egyetem elvégzéséig megtartottam. 1966-ban végeztem az egyetemen, és a mai napig azt mondom: hála istennek, életem legsikeresebb választása volt, ma is ezt a hivatást választanám.

– Hogy történt a kihelyezés; milyen nehézségekkel találkoztál a kezdeti években?

– Államvizsga után az ország összes gyógyszerészeti egyetemén végzett hallgatók az ötévi általános függvényében felállított sorrend szerint választhattak – akkor még tartományt, és később, az ott kijelölt 9-15 helység közül gyógyszertárat. Maros tartományt már elválasztották előttem, így Máramaros tartományt és a Magyarláposon, a Nagybányától 45 kilométerre lévő rajoni központban működő gyógyszertárat választhattam, beosztott gyógyszerészként. 1967 tavaszáig katonai szolgálatot teljesítettem, ez év áprilisában foglaltam el állásomat a láposi, 1854-ben a Vojth család által alapított patikában. 1967 augusztusában kineveztek a magyarláposi kórházi patika vezetőjének, amelyet 12 éven át vezettem.

– Miért döntöttetek úgy, hogy elköltöztök Magyarláposról?

– 1969-ben született az első gyerekünk, majd 1974-ben a második. Hideg, ködös, nedves éghajlatát nem igazán tűrte a szervezetem, reumás fájdalmak gyötörtek. Elhatároztuk, hogy olyan helyre költözünk, ahol gyerekeink magyar nyelven tanulhatnak egész érettségiig. Így jött a képbe Segesvár, ahonnan gyógyszerész sógornőmet a férje után áthelyezték Szászrégenbe. Megpályáztam, és megnyertem a segesvári állást. 1979-ben átköltöztem, majd egy évvel később követett a család is – azóta Segesvár az otthonunk. De mindig nagy szeretettel gondolunk a Láposon töltött időre és az ottani emberekre; évente legalább kétszer „hazalátogatunk”.

– Nagysomkúton született, de lelkész édesapja révén Magyarláposra került Szilágyi Domokos. Ismerted, találkoztatok?

– Szilágyi Domokos, vagy ahogyan becézték, Szisz 1938-ban született Nagysomkúton. Akkor az édesapja ott volt református lelkész. 1939-ben került családjával együtt Magyarláposra, ahová a helyi gyülekezet hívta meg az édesapját lelkipásztornak. 1955-ben az édesapját a batizi református egyházközség lelkészévé választotta, és családjával együtt elhagyta Lápost. Szisz mindig szívesen látogatott ide ismerőseihez, barátaihoz. A kántor abban az időben (1948-ig) a későbbi apósom volt, így nejem (szül. 1945) és Szisz naponta találkozott, sőt Szisz óvónője a későbbi anyósom volt. Szilágyi Domokossal személyesen az 1970-es évek elején-közepén találkoztam. Anyósom szerint okos, értelmes, de izgága óvodás gyerek volt. Először Láposon, egy orvos házaspár barátainknál tett látogatása alkalmával találkoztunk. Fiatal patikusként nagyon felnéztem rá, de felajánlotta, hogy tegezzük egymást. Azt kérdeztem tőle, hogy a kortárs magyar költők közül kit tart a legnagyobbnak? Azt felelte: – Te biztos nem ismered őt (kinézte belőlem), de azt a Magyarországon élő költőt Nagy Lászlónak hívják… Akkor még élt Nagy László. Utolsó alkalommal halála előtt 2-3 hónappal találkoztam és beszéltem vele hosszabb ideig a gyógyszertárban, ahol dolgoztam, ugyanis nagyon lerobbant állapotban volt, és fájdalomcsillapító, nyugtató gyógyszerekre volt szüksége. Egy fehér, vak személyek által használt bottal a kezében jött be a gyógyszertárba egy láposi ismerőse támogatásával.

– Tudom, hogy rengeteget utazik a család; hol jártatok a nagyvilágban?

– A szocializmus idején határon kívül ritkán vagy egyáltalán nem utazhattunk. Egyetemi diákként az ország összes régióját meglátogattam. Az 1970-es években egy kicsit lazult a helyzet, és utazást tehettünk a szocialista országokba. Egy hónap leforgása alatt meglátogattuk Magyarországot, Csehszlovákiát, Lengyelországot és Kelet-Németországot. 1984-ben gyermekeinkkel együtt még egyszer sikerült eljutnunk ugyanezekbe az országokba. A ’80-as években kerékpárral látogattunk el országunk távolabbi tájaira, évente akár többször is. Emlékezetes maradt kerékpártúráink közül a torockói, a szebeni, a Szent Anna-tóhoz tett utunk, és a leghosszabb, a Jászvásártól Bukarestig egy hét alatt lekarikázott utunk (Segesvár–Jászvásár vonattal, Bukarest–Segesvár vonattal). Az 1989-es fordulat után pontosan negyven országot látogattunk meg. A felsorolt egykori szocialista országokon kívül az összes európai országba eljutottunk, azonkívül Japánba, az Egyesült Államokba, Törökországba, a Szentföldre, Tunéziába és Izland szigetére. Utazásaimból néhányat a Népújság hasábjain ismertettem sorozatban, ezenkívül több vetített képes előadást tartottam.

– Mesélj a családodról, a gyerekekről, az unokákról!

– Magyarláposon nősültem, feleségem Márta-Ibolya, jelenleg nyugdíjas, aktív korában fogtechnikusként dolgozott. 1968-ban házasodtunk össze, két gyerekünk született: László és Zsombor. László református lelkészi diplomát szerzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. A marosszentkirályi református gyülekezetben szolgál immár 18 éve. Felesége, Enikő a gyülekezet kántora, kántortanítói oklevéllel. Házasságukból született két kislány unokánk – Dorottya és Zsófia –, mindketten a marosvásárhelyi művészeti iskola tanulói. Kisebbik fiunk, Zsombor gyógyszerész-diplomát szerzett a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, jelenleg az általam alapított Rubin gyógyszertár ügyvezetője, úgy is mondhatnám: a főnököm, mert én még aktív gyógyszerész vagyok – immár 57 éve. Felesége, Emese-Csilla református lelkészi és tanári oklevelet szerzett a kolozsvári egyetemen, jelenleg a segesvári Aurel Moşora általános iskola magyar- és hittantanára. Az Isten négy gyerekkel ajándékozta meg házasságukat: Kincső (orvostanhallgató a vásárhelyi egyetemen már harmadik generációsként), Csenge (érettségi előtt áll), Zsombor (középiskolás, tizedik osztályos) és Zengő (első osztályos). Mindkét fiam írogat; László társszerzőként több könyvben is szerepel, cikkei lapokban is megjelennek. Különálló kötete eddig Zsombornak jelent meg, szám szerint öt, ezek utazási emlékek. A család hobbija az utazás; fiam világutazóként ismeretes közeli és távoli tájakon.

– Milyen díjnak és kitüntetésnek vagy a tulajdonosa?

– Élenjáró egészségügyi dolgozó (1987); Könyv és Gyertya díj (2017); Kiváló Gyógyszerész (2019); Magyar Arany Érdemkereszt (2021); Segesvár város díszpolgára (2023).

– Mit üzensz a mai fiataloknak, honfitársaidnak?

– Mindenkinek üzenem, hogy a történelemből, elődeink életéből sokat meríthetünk, tanulhatunk. Igyekezzünk megismerni távolabbi őseink tetteit, életét, helytállásukat. Követendő példának említem a Marosvásárhelyen közel 300 évvel korábban, a 18. században élő Mauksch nevű szász nemzetiségű, magyarul jól beszélő gyógyszerész intelmeit fiához, amelyben ezt írta: „Otthon, családoddal, gyerekeiddel CSAK az ANYANYELVEDEN beszélj! Munkahelyeden, a patikában mindenkihez a saját nyelvén szólj!” A fiatal nemzedéknek üzenem: maradjanak meg a klasszikus erdélyi, a székely erkölcs értelmében vett embernek, tartsák meg anyanyelvüket, de tanulják meg – bárhol is élnek – országuk nyelvét is, hisz csak így tudnak teljes értékű emberek, sikeres szakemberek lenni! A távoli jövőben élőknek Nagy László költő szavaival mondom: „ha emberi arcuk lesz, puszilom őket”!