Patagónia vizein

Megérintettem az Antarktiszt (2.)

A Csendes-óceán partján fekvő városba, Valparaísóba a sűrűn járó buszok egyikével jutok el, átszelve a szőlősöktől zöldellő Parti-hegységet. Korán indulok, még az egész napom hátravan, igyekszem kihasználni az időt, felfedezem a várost. 

A hangulatos kikötőváros

Ha Santiago grandiózus, akkor Valparaíso festői, különleges. Meredek utcái, az épületek graffitikkel díszített, színes falai, kellemes, mediterrán éghajlata valami olyan különleges bájt és hangulatot kölcsönöz az ország legnagyobb kikötő- és kereskedővárosának, amit sehol máshol nem tapasztaltam korábban. Macskaköves sikátorok labirintusában bolyongok napestig, s közben mindig valami érdekesre találok, egyebek mellett egy indián piacra, ahol az őslakók tradicionális gyógyíreit tanulmányozhatom. Ez a város számomra azonban nem csupán utazásom egyik állomása, hanem fő úti célom kiindulópontja. Itt ülök fel az MS Framra, arra az expedíciós hajóra, amellyel megkezdődik az út legizgalmasabb szakasza, elindulok a chilei partok mentén délre, az áhított Antarktiszra.

A tengeribetegség kínjai között 

S ha addig csak csellengtem, attól kezdve igazi tengerjáró Szindbádnak érezhetem magam. De hősködésem nem sokáig tart, mert amint a hajó kifut a védett öbölből a nyílt tengerre, bebizonyosodik az, amitől már otthon is tartottam: a Csendes nem is csendes, ellenkezőleg, nagyon is viharos. A hajót egész éjjel méretes hullámok dobálják, a büszke és elszánt világjáróból sápadt, ágyban fekvő tengeribeteg lesz. Ide-oda gurulok az ágyban, már izomlázam van a sok kapaszkodástól, de felállni nem merek, mert még vízszintesen is csillapíthatatlan hányinger gyötör. A WC-kagylót ölelgetem, annak locsogó tartalmával szemezek, s még szerencse, hogy ordításomat csak én hallom, legalább nem zavarok mást. A gyötrelem kínszenvedéssé fokozódik az elkövetkező két nap, ajjaj, mi lesz velem három hétig, ha így kezdem?! Szerencsére kétnapnyi és 1000 kilométernyi hajózás után érkezik a megváltás, a nyílt tengerről bekanyarodunk a Chiloé-szigetcsoport csendesebb vizeire. 

Castro cölöpökre épített házai 

Ekkor már merek és tudok is tükörbe nézni, nevetek saját nyomorúságomon, gyorsan pontra teszem magam, meggyógyulok. Boldog vagyok, hogy ismét szárazföldre léphetek, méghozzá Chilének egy különleges helyén, meglátogatjuk Chiloé tartomány székhelyét, Castrót. Gumicsónakokkal szállunk partra, mert a kikötő túlságosan kicsi egy ekkora hajónak. Castro és környéke leginkább az UNESCO-világörökség részét képező fatemplomairól nevezetes, ugyanakkor vízparti, cölöpökre épített színes házai egyedi városképet kölcsönöznek neki. Itt már a bőrünkön érezhetjük Patagónia metsző szeleit, ami az elkövetkező napok, hetek hűvös éghajlatára készít fel lelkileg.

Fjord- és csatorna-labirintuson át 

A továbbiakban a chilei partok csak a legnagyobb hozzáértéssel és navigációs eszközökkel kiismerhető szigetvilágában hajózunk délre. Látványosan vad szorosokon evickélünk keresztül. Ha felmegyek a fedélzetre, azt sem tudom, hogy a hajó melyik oldalára szaladjak hamarabb. Ha keletre tekintek, akkor a havas Andok fenséges bércei, hófödte vulkánjai integetnek jéghidegen felém, ha átmegyek a jobb oldalra, akkor vérnarancs naplementével merülhetek a Csendes-óceán mélyére. Még szerencse, hogy a dermesztő hideg állandó mozgásra kényszerít, ezért felváltva minden tüneményből kapok egy leheletnyit. Chile jégkorszak által csipkézett partjainak olyan fantasztikus fjord- és csatornalabirintusában merülünk el, amely méltán nevezhető a világ egyik legszebb, legvadabb és legérintetlenebb térségének. Ahogy egyre délebbre jutunk, úgy válik egyre lakatlanabbá, világvégi hangulatúbbá a táj. Emberi tevékenységnek már csak nyomait látni, például olykor egy-egy lazacfarmot. Át kell evickélnünk az English Narrows nevezetű szoroson. Mindenki a fedélzetre siet, hogy átélhesse a látványos átkelést, a hajó olykor méterekre siklik el a sziklák mellett. Szükség van erre, hiszen csak így lehet megközelíteni Chile egyik legeldugottabb települését, a Puerto Edén nevezetű falucskát. 

A kihalófélben lévő település 

Ismét partra szállunk a gumicsónakokkal, hogy betekintést kapjunk azoknak az őslakóknak az életébe, akiket azért költöztettek ide a 20. század ’30-as éveiben, hogy megvédjék őket a többségi kultúra elnyomásától és a teljes beolvadástól. Az éden nyilván nem a falura vonatkozik, hanem az azt körbeölelő nemzeti parkra, az életkörülmények itt semmi esetre sem paradicsomiak. Ez a világ egyik legcsapadékosabb helye, ezért utak sincsenek, a házakat deszkákból és facölöpökből összetákolt gyalogösvények kötik össze. A kizárólag vízi úton megközelíthető települést a parti őrség és a hetente egyszer-kétszer megforduló kompjáratok látják el élelmiszerrel és a legszükségesebbekkel. Kihaltnak tűnik, helyi idegenvezetőnk elmondja, hogy sokan elköltöztek már, a gyermeklétszám is alaposan megcsappant. Délelőtt van, a gyermekek takaros kis iskolájuk ablakából integetnek mosolyogva. Velünk egyszerre egy forgatócsoport is érkezik, amely a világ egyik legdélebbi emberpopulációjának maradékáról, a kawésqar nép utolsó tagjairól készít felvételt. Szomorú, hiszen akaratlanul is a beolvadással és elvándorlással fenyegetett, zsugorodó erdélyi magyarságra gondolok, de gyorsan elhessegetem magamtól a sötét gondolatokat. 

Borús gondolataimat fekete fellegek váltják, a szubpoláris óceáni éghajlat megmutatja igazi arcát, ködös, nedves idő ereszkedik a tájra, amitől a tengerszorosok még sejtelmesebbekké válnak. A hegyeket borító őserdőkre nyúlós felhők tapadnak, a sötét fák mögött gnómok settenkednek, a sziklazátonyok süllyedő szellemhajókként locsognak a hullámverésben. Beleborzongok a látványba, és inkább visszatérek a fedélzetről a panorámaablakos társalgó meleg biztonságába.