Pasi, muksó, ipse
2012-07-24 16:01:54
- Joó Kristóf
Semmi okunk csodálkozni azon, hogy a szóhangulatilag semleges ember, illetőleg férfi szavunk újból és újból kevésnek bizonyul azok számára, akik valamely minősítő jelentéstöbbletet akarnak – nyilván a legkevésbé sem tudatos tervezgetés árán – bevinni ezekbe a szavakba.
Semmi okunk csodálkozni azon, hogy a szóhangulatilag semleges ember, illetőleg férfi szavunk újból és újból kevésnek bizonyul azok számára, akik valamely minősítő jelentéstöbbletet akarnak – nyilván a legkevésbé sem tudatos tervezgetés árán – bevinni ezekbe a szavakba. Gondoljuk el, milyen unalmas is volna, ha nem létezne egész sor ilyen „hangulatos” szinonimánk: alak, arc, fazon, fej, hapsi, ipse, krapek, mandró, manus, mókus, muki, muksó, pacák, pofa, pók, szivar, tag, ürge stb. Szó ami szó, ezek a szinonimák kevésbé magasztos vagy tiszteletteljes irányba viszik a férfit, inkább valami cinkos összekacsintás, felülemelkedő jópofizás áll mindőjük mögött.
Az, hogy a „haverinámnak” tekintett egyetemista lány bepasizott, abban együtt örültem vele. Amikor azonban feltette a kérdést, miért és mióta mondják, hogy pasi, tanácstalan voltam. S nyilván utánanéztem. Nos, az 1972-re lezárt Magyar értelmező kéziszótárban még megvolt az „eredeti” szó, ami ma már vagy archaikusnak, vagy teljességgel ismeretlennek hangzik: a pasasér. A reformkorban, vagyis a 19. század első felében felbukkant szó nem jelentett mást, mint azt, hogy utas. A francia passager, illetve a német Passagier a kifinomultabb kultúrák felé nyitó magyar köznyelvben könnyűszerrel megtalálta a helyét paszazsír, pasasír, pasasér formában. Minthogy azonban a 19. század notórius utazói igen kevés kivétellel még mindig férfiak voltak, nem kellett hosszú idő hozzá, hogy a szó megrövidüljön, így alakult ki a pasas, amiből – s innen már gyerekjáték továbbvezetni! – az erősen gyakori -i kicsinyítő képzővel el is jutunk a pasihoz. Végső soron nem is rossz szó, ha arra gondolunk, hogy nők egymás között manapság is többnyire a rokonszenves férfiakat pasizzák le.
A történeti Erdélyben nem, a Partiumban viszont igenis használatos a pasival nagyjából azonos értelmű muksó szó. Nagyjából, mondom, mert talán épp a fentebb jelzett rokonszenv szólal meg kevésbé benne. Az etimológiája viszont ugyanvalóst érdekes. Különös, hogy a muksó a mukiból vezethető le – tehát nemhogy rövidült volna, épp ellenkezőleg. A 20. század elején a muki gyakran használt szó volt, mindenféle negatív színezettől mentesen. De honnan lett a muki? A söréről világhírű csehországi Plzentől félórányi autóútra található Nepomuk városka nevéből. E település tartós fennmaradását a 12. század közepén alapított ciszterci apátság határozta meg. Innen indult el 1330 körül az a János nevű pap, aki később IV. Vencel király udvari káplánja lett, s aki – minthogy szentnek és sérthetetlennek tartotta a gyónási titkot – a király dühének lett áldozata. A feleségéért féltékenységben izzó Vencel tudniillik, mivel Jánostól semmiféle infót nem szerzett be a feltételezett hetyegésről, a Moldva folyóba dobatta a papot. A később szentté avatott Nepomuki János a magyar, cseh és osztrák nyelvterületen egyaránt gyakran megjelenített szent: szobra hidakon, hídfőkön látható, ott őrködik miseruhában, többnyire papi föveggel (birétummal), kezében feszület. Így lett tehát a nepomukiból muki, abból meg muksó.
S hát az ipse? Annak rövidebb a története, voltaképp nem is „történet”. A latin ipse (vagyis ’ő maga’) névmásból lett, csak persze elmagyarult, és sz hangzó helyett s-sel mondjuk.
