Párhuzamos város

– Rendhagyó színházi előadás Temesváron –

Érdekes, különleges utcaszínházi produkciót hozott össze a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Diogene Művelődési Egyesület. A nézők a nagyállomásról (Északi pályaudvar) kiindulva két külön útvonalon (rózsaszín és kék) követik végig a főszereplőket (Vicki és Martin), akiknek a története a városrész minden szegletéhez hozzákapcsolódik. 

Nem véletlenül kezdődik a cselekmény az állomáson, hiszen valójában párhuzamos sorsokról van szó, olyanokról, amelyek, akár a sínpárok, egymás mellett futnak, néha összeköti őket a talpfa, mégis a látóhatár végtelenjébe vesznek, és csupán optikai csalódásunk perspektívája miatt tűnik úgy, hogy valahol talán találkoznak. Tudatos a szerzők, szereplők helyszínválasztása. A színészek és a nézők az állomás környéki Józsefváros, a múlt század végi szecesszió művészetének stukkóival díszített impozáns épületei között bolyonganak. A homlokzatok, kapualjak mögött, átjárók, gangok és lepukkant sikátorok között vezet az út e párhuzamos világban. Az útra a rendező ötletesen kalauzokat rendel a nézők mellé. Már az állomáson közösen keresik a két főszereplő jellemére utaló nyulakat (Vicki) és kutyákat (Martin). És az egész így metaforikus vadászat is lesz. Ahol a vadász keresi áldozatát, vagy fordítva is érvényes, hiszen sokszor a boldogságkeresés útján valójában mindenkivel előfordult, hogy „vadászból” célkeresztbe kerülő vad lett, vagy nyúlként keresett menedéket különböző helyzetekben. 

Aztán a színekkel megjelölt útvonalon – rózsaszínbe és kékbe öltözött – kísérők vezetik a nézőket az állomáson már tudtukra adott szabályok szerint a helyszínekre, és nyomnak a kezükbe papírdarabokat, amelyek némi segítséget nyújtanak a párbeszédek kontextusba helyezéséhez. És természetesen tolmácsok is társulnak a csapathoz, és akinek kell, román vagy magyar nyelvre fordítják az elhangzottak lényegét, mert az előadás másik különlegessége, hogy a különböző helyszíneken románul és magyarul röpködnek „élőben” a dialógusok. 

Bár az állomáson az „idegenvezetők” utasításai szerint a nézők néma szemlélői a történésnek, időnként mégis úgy tűnik, hogy a határ elmosódik, hiszen Vicki hátizsákjában kutatva tárgyakat hagy el, amelyeket a nézők vesznek fel a földről, majd az egyik párbeszéd során nekik kell visszaadniuk. Aztán az egyik cég modern irodaházában a liftben együtt utaznak vele. És közvetlen közelről vesznek részt a gyakran változó helyszínek jeleneteiben, amelyekben a színésznek is néha improvizálnia kell, mert a város nyüzsgő élete nem zárja ki azokat a helyzeteket, amikor az éppen arra sétáló csíp el egy szöveget, vagy kér cigarettát a szereplőtől, esetleg kijön a kapun, amelyet tulajdonképpen a színésznek kellene a szövegkönyv szerint kinyitnia. De ettől is érdekes, különleges, emberközelibb a vörös bársonyszékektől mentes előadás. S tegyük hozzá, ezt megfűszerezte az is, hogy a helyszínek és a karakterek annyira valósághűek, hogy jártunkban-keltünkben bele is botolhatunk az igaziakba. És ez sem véletlen, hiszen az előadás összeállításakor, rendezésekor a szerzők, a színészek, közösen keresve a helyszíneket, egyes emberekkel találkozva elbeszélgettek. A történeteik pedig beépültek a két főszereplő narratívájába. Mindehhez társul majdnem villámcsődületként a helyszínekhez igazodó koreográfia. S ilyenkor is előreláthatatlan, hogy ki borítja fel a kiszámított lépések és mozgások rendszerét, és ehhez miként igazodik a színész. Az utcasarkok, a piac, az átjárók és az elhagyott, piszkos helyszínek mellett fontos szerepet kap a történet megoldását vagy inkább kilátástalanságát szimbolikusan sugalló Béga folyó is, hídjaival együtt. A hidak ugyanis párhuzamosan egymás mellett haladó partszakaszokat kötnek össze. Hiányuk pedig eltávolít embe-reket egymástól, nem csak fizikailag, a két szereplőt lélekben is. S a zárójelenet is egyedi, hiszen a szereplők engednek útra mindenkit, hajóba tessékelve a jelenlevőket, s ki más adná meg a horgonyfelhúzási parancsot – az egyébként néhány évtizeddel ezelőtt létező egykori Béga-parti kereskedelmi kikötőben –, mint a Józsefváros „császára”, aki Puck mesterként mindegyre felbukkan a kulcsjelenetekben, és hajléktalanná süllyedt értelmiségiként mondja bölcseleteit a hasonló helyzet küszöbén álló Martinnak. 

A Párhuzamos város temesvári előadása rávilágít arra, hogy a téma valóban a földön, az utcán hever, csak kell tudni, hogyan nyúljunk hozzá, és a színház eszközeivel miként lehet ezt tükörként előtérbe hozni. Vannak városok, házak, utcák világszerte, emberek, karakterek, akik összenőttek ezekkel, s akikről – különlegességük, kirívó sorsuk miatt – talán az ott lakók (és nem csak) évtizedeket mesélnek. A Józsefváros császáráról, a kisstílű maffiózó Gandolfiniról, vagy párhuzamot vonva: a Maros-parti város Csikkes Robijáról, Lengyel milicistáról, Jóckáról és sokan másokról. A nagyvárosi legendákról, amelyek egy adott kor szellemét, hangulatát tükrözik, és ettől válnak színpadra illő karakterekké. 

Bár a helyszínek, a helyzetek sokfélesége szétszórja a figyelmet, érdemes odafigyelni a történetre is. A nézők a párhuzamos idősíkok játékának tanúi, amelyek néha találkoznak, (út)közben úgy összekuszálódnak, hogy a sztorit alig lehet követni. Vicki, a tehetséges tervező gyerekkori traumát (édesapja korai halála) szenved, néha szkizofrén állapotba kerül, és két véglet között tengeti életét. Ott van tehetségének hozadéka, de a siker kudarca is, ami az öngyilkosság felé kergeti. Ezzel többször is próbálkozik. Mindig kimentik a nehéz helyzetből, de igazán soha nem tér vissza a normális kerékvágásba. Életútját keresztezte Martin, a zseni matematikatanár, akivel össze is házasodtak volna, csak Vicki elkésik a saját esküvőjéről, és ez újabb végzetes galibát okoz. Mindketten lecsúsznak, és máson próbálnak segíteni, ha már saját magukért nem sokat tehetnek. A görög tragédiákhoz hasonlóan fogadják el sorsuk alakulását, párhuzamos világokba – apró történetek sorozatába – sodródva. Vicki afgán menekült gyerekeken próbál segíteni, hogy átjussanak a határon, közben „hátrányos helyzetűek társaságában, egészségtelen körülmények között tengeti életét”. Martin, aki még az átkos korszakban szökni próbált, de lebuktatták, azon a barátján próbál segíteni, akivel együtt menekültek volna el az országból, de árulás miatt lecsukták. Martin szenvedélyes kártyajátékos, képes vagyonát, saját magát tétként asztalra tenni. Kulcsszerepet játszik mindebben egy nyaklánc – az esküvői ajándék –, annak értékesítésétől várja mindkettő a megoldást. Aztán mégis ez lesz az érzelmi kötelék, amely többet ér, mint az anyagi érték, mivel úgy tűnik, ismét összeköti mindkettőjük sorsát. Vagy mégsem? Ez nem derül ki. A történet így zárul. Mindkét útvonal egy Béga-híd alatt ér véget, a Vickit kísérők egyik, a Martint követők a másik oldalon állnak. A folyó által „kettévágott” partokon. Nem tudjuk meg, mi a vég. A nézőket Józsefváros császára hajóba tessékeli, és útnak indítja a Bégán. Kezdődhet minden elölről... 

Van egy harmadik, sárga útvonal is, ahol amolyan kincskeresésként Józsefvároshoz és a cselekményhez kötődő helyszíneket, tárgyakat kell felleljenek a nézők, így maguk is egyfajta alkotókká válnak, és továbbgondolhatják talán az előző útvonalakon bemutatott életpályákat. Mert bennünk, nézőkben is tudatosulhat, hogy nem figyelünk egymásra, egyik partról a másikra sodródunk, egy hajóra várva, amely továbbvisz ismeretlen (jövő) helyre, új felfedezések irányába. Talán ez lenne az üzenete a temesvári józsefvárosi kalandozásnak, amelyre érdemes „benevezni”. Egyedi élmény. 

Az előadás koncepcióját New Yorkban dolgozta ki a PopUP Theatrics (Ana Mărgineanu, Tamilla Woodard, Peca Ștefan), ahol ugyanígy Manhattan negyedeiben kalauzolták a nézőket egy, az elképzelés nyomán született trilógia alapján: Broken City: Lower East Side (2014), Harlem (2015), Wall Street (2016).

A temesvári előadást Ana Mărgineanu rendezte, szöveg: Peca Ştefan, zene: Cári Tibor, koreográfia: Baczó Tünde, díszlet, öltözet: Albert Alpár, video: Anca Berlogea-Boariu și Patricia Sas. 

Előadják szabadúszó színészek és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei: Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Czüvek Loránd, Éder Enikő, Erdős Bálint, Hegyi Kincső, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Molnos András Csaba, Tar Mónika, Tokai Andrea, Vajda Boróka, Balint Ioana Octavia, Antonovici Oana Elena, Curaciuc-Floruț Otniel, Patricia Gavril, Jasmina Mitrici, Marin Lupanciuc, Răzvan Oroianu, Raul Horn, Rusan Rareș-Cătălin, Mirela Puia.

Közreműködők: Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Diogene Művelődési Egyesület, Thespis Színház, Temesvári Zene- és Színművészeti Egyetem, valamint a kommunikációs fakultás és a PopUP Theatrics.