Létezhet az, hogy 64 évvel a párizsi békeszerződés aláírása után még mindig az egyik fő foglalkozás egyes körökben, hogy „bizonyítsák”, Románia jogosan birtokolja Erdélyt és csatolt részeit (Partium, Bánság)?!
Minden romániai hírforrás folyamatosan foglalkozik az ország tervezett új közigazgatási beosztásával, az autópályák várható nyomvonalával és mindezekkel összefüggésben a kisebbségi törvény megszavazásának és a székelyföldi autonómiának a kilátásaival vagy inkább kilátástalanságával, valamint az igencsak gyenge lábakon ingadozó kormány maradásának vagy bukásának esélyével. Az egyszerű hírfogyasztó pedig marad a csodálkozással: létezhet az, hogy 64 évvel a párizsi békeszerződés aláírása után még mindig az egyik fő foglalkozás egyes körökben, hogy „bizonyítsák”, Románia jogosan birtokolja Erdélyt és csatolt részeit (Partium, Bánság)?! Párizsi békeszerződést írtam, mert azt már tényleg illene tudomásul venni, hogy nem Trianon határozta meg (többek között) a Magyar Köztársaság és Románia közötti jelenlegi határt, hanem az 1947 februárjában Párizsban aláírt szerződés. Említést érdemel ennek összefüggésében az is, hogy az 1975-ben aláírt Helsinki Nyilatkozat az európai határok megváltoztatására vonatkozóan kijelenti, azokat csupán békés úton lehet átrajzolni. És ez meg is történt azóta jó néhány esetben, lásd Szlovákia megalakulása, Jugoszlávia szétesése.
Ilyen összefüggésben jogosnak tűnhetne az aggodalom a román állam vezetői részéről, hogy valakiknek talán eszébe juthatna: nem örök időkre való semmi, amit emberek alkottak, hiszen volt egyszer egy nagyon erős magyar királyság is (összességében mintegy fél évezredig), miközben a román királyság alig nyolcvan évet számlálhat (1866-1947), a rá következő kommunista-posztkommunista (?) rendszer sem „idősebb”, mint 64 év. Jut eszembe egyébként, hogy azt a párizsi békeszerződést még az a román királyság látta el hivatalos aláírásával, amelynek felélesztésében a (most már) Victor Ciorbea vezette Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt kezd aláírásgyűjtést.
Az eddigiek megértéséhez szükséges visszakanyarodnom oda, ahonnan elindultam: az új közigazgatási beosztás kapcsán a nagyobbik román kormánypárt és tulajdonképpen az összes ellenzéki román párt „monolitikus egységben” utasítja el Székelyföldnek mint egységes gazdasági-kulturális-társadalmi valóságnak a visszaállítását, sajátos jogállása természetes igényét. Vigyázat: nem a jelenlegi három megye automatikus „egybekeléséről” szólok, hanem annak a régiónak a kialakítása okoz álmatlan éjszakákat honfitársaink nagyobbik hányadának, hogy egyáltalán szóba jöhet egy ilyen gondolat a „szent és sérthetetlen, egységes román nemzetállam” határain belül.
Sajnos, nem lehetnek illúzióink: az elmúlt 21 év számtalanszor bizonyította, hogy ezen a „platformon” az összes román politikai alakulat egyesíthető. Naivitás tehát azt gondolni, hogy a közeljövőben ez megváltozna, függetlenül attól, hogy az erdélyi magyar közösségnek van-e parlamenti képviselete, netán részese-e a kormányzásnak. A rossz lelkiismeret nem múlik, a feldolgozhatatlan terület- és lakossággyarapodást mind a mai napig nem képes feldolgozni a román hatalom. Éppen most fedezték fel és hozták nyilvánosságra (vajon miért?), hogy Algyógy (egykoron Germisava) mellett találtak olyan mészkő táblát, amely állítólag a dák kontinuitás eddigi legékesebb bizonyítékának számít: egy római birodalmi katonatiszt versbe foglalt imájának töredéke egy dák istenséghez (?). Nem vagyok régész, hogy a lelet értékét kétségbe vonhassam, csak úgy jutnak eszembe dolgok: ha Erdélyben, a Bánságban, a Királyföldön, a Partiumban folyamatosan, ősidőktől fogva többségben volt a románság, akkor hogy tűrhette, hogy századokon át kisebbségiek (magyarok, szászok, svábok) uralkodjanak fölöttük? Szóval, én olyannyira nem volnék büszke erre, hogy folytonosan a „ki volt itt előbb és hányan” problémáját feszegessem.
Ha nem ilyen és ehhez hasonló elfogultsággal kezelnénk a valós, mai gondjainkat, akkor fel kellene tenni a kérdést: miért fáj a román embernek, hogy Mátyás magyar király volt, miért nem büszke arra, hogy félig román származásúként az egyik legnagyobb reneszánsz uralkodóként tartja számon a történelem? Mi a nagyobb dicsőség: az, hogy művelődésben, építkezésekben tapintható, legendákban fennmaradt igazságossága egyaránt gazdagítja a magyar és a román történelmet, vagy az, hogy csapdába csalogatva, Moldovabánya mellett szinte meggyilkolták? Erről egyébként Neagu Djuvara történész is írt, hogy a csata maga nem is volt jelentős esemény, hiszen annak Ştefan cel Mare által követett célja Mátyás meggyilkolása lett volna, ami végül is nem sikerült. Amúgy pedig szintén történelmi tény, hogy Moldova sokáig volt Mátyás király vazallusa, ha formailag ezt máig vitatják is egyes történészek.
Ma azonban sokkal fontosabb volna arról megegyezni, hogy miért nem lehet az Erdély szívében haladó autópályát tovább folytatni? Miért kell pusztulni hagyni egy megkezdett munkálatot, amelynek minden nappal csökken az értéke, mivel az állagmegőrzés sokkal többe kerül, mint a munka folytatása? Miközben erdélyi kormányfőnk és a kormányban erdélyi, magyar politikusok vannak évek óta, aláírt szerződés köti (?) a feleket a munka folytatására. Hát azért, mert Erdély még mindig egyfajta „mumus”, nehogy már ott fejlesszünk, miközben az Ókirályság olyan elmaradott! Ezért lehet többszörös túlköltséggel (!), műszakilag igencsak kifogásolható (!) állapotban átadni a forgalomnak a basarabi felüljárót, egyszerre három, grandiózus méretű stadiont építeni (Bukarestben, Kolozsváron – ez a „kakukktojás” –, Ploieşti-en), ezért lehetett-kellett a minap autópálya-nyomvonalakat lehozni a sajtóban Moldova Köztársaság felé, hogy majd összeköthető legyen a Fekete-tenger a Balti-tengerrel stb.
Nem folytatom, olvasóim bizonyára tovább tudnák sorolni a kérdőjeles mondatokat. Csak úgy, mellékesen viszont kényszerítést érzek, hogy leírjam: Románia egységes területrendezési tervét még 1994 szeptemberében elfogadta az akkori parlament. Ebben szárazföldi, kötöttpályás (vasúti), folyami, tengeri és légi közlekedési útvonalak, nyomvonalak is szerepeltek. Ha alaposan átnézné valaki hozzáértő, megállapíthatná, hogy lényegében ott voltak-vannak ezek a vonalak, ahova most is folytonosan rajzolgatják. Persze 17 év kevés ahhoz, hogy a mindenkori hatalom közelében levők valamennyien jól meggazdagodhassanak a telekspekulációból. Egyeseknek persze sikerült, de az a vagyon, az Alkotmánybíróság legutóbbi határozata értelmében, támadhatatlan, becsületesen szerzett vagyonnak számít?! Dehogy vádolok én bárkit, semmi kedvem bíróságokra járni, csupán megjegyzem: ha annyi év után még mindig ott tartunk, hogy alig 300 km autópálya húzódik az országban, azért nem a külföldi cégek, vállalkozók kapzsisága a felelős, hanem politikai vezetőink felelőtlensége és pénzéhsége. Tisztelet a ritka kivételeknek!
