A nyár a nagy elindulások és hazatérések alkalma, és sokszor e kettő ugyanazt – az egykori önmagunkhoz visszatalálás semmihez sem hasonlítható kalandját – jelenti. A régmúlt idők sűrűjéből érkezhet meg ilyenkor váratlanul az emlékek egész serege, akár egy hozzánk tévedt, vidám kiránduló csapat, amelynek minden tagja mesél, önmagából ajándékoz valamit.
A múlt hét talán legzsúfoltabb délelőttjén, egy villámvásárlásra szánt tíz percben jelent meg előttem középiskolás éveim egyik fontos szereplőjének finom, törékeny alakja, a legjobb barátnőm az osztályból, akit már legalább két nyara nem láttam. Ezek azok a helyzetek, amikor az ész továbbrobogásra biztathatna, de nem teszi, ha kis időre is, némán engedelmeskedik a lélek megállj-parancsának. Éppen csak örültünk kicsit egymásnak, aztán megegyeztünk egy későbbi találkozásban. A továbbiakban erről és azokról a közel három évtizedes pillanatokról mesélek, amelyeket az idő- és térbeli távolságnak nem volt hatalma elhalványítani.
Magyarországon élő barátnőm, két szépséges kamasz édesanyja, a szüleihez szokott a családjával a nagyvakációk többségében hazajönni. Kislányosan légies megjelenése mögött igazi harcos rejtőzik, de mivel ezt a történetet meglepetésnek szánom neki, az életéről az engedélye nélkül nem mesélhetek. Arról viszont annál inkább, hogy a két-három évente összehozható közös délutánjainkon rendszerint céltalanul kószálunk a lakótelepi sétányokon, lehetőleg mindkettőnk számára ismeretlen utakat, tereket is felfedezve, és közben egymás mindennapi és egyedi megéléseit hallgatva nagyokat kacagunk, úgy, ahogy annak idején padtársakként a fárasztó tanórák alatt.
– Emlékszel a közös találmányunkra? – kérdezte barátnőm a legutóbbi együttléten, hogy a következő pillanatban egyszerre hozza ki belőlünk a hahota: – Igen, a fáradt hulla.
Mivel annak idején, a kilencvenes években alig öt percre laktunk egymástól, mindig együtt indultunk haza az iskolában töltött napi 6-7-8 óra után. Gyakran pattant ki valamelyikünk fejéből egy-egy vicces szójáték, de egyik sem bizonyult annyira maradandónak, mint az átlagosnál nagyobb kimerültség állapotában született önjellemzés, miszerint nem hullafáradtak, hanem fáradt hullák vagyunk. Ez volt a hívószava az összes többi emléknek, amely hamarosan varázslatos szőttesként vett körbe minket. Barátnőm egy rég elfelejtett angolórát idézett fel, amikor segítettem neki egy vers vagy ének átírásában, aztán iskolai fogalmazásokat említett, amelyekkel állítólag kihúztam a pácból az osztályt. Nem titkoltam, hogy mindebből semmi nem maradt meg az emlékezetemben, a legnagyobb sikerélmény viszont egészen tisztán.
– Tudod, mire gondolok? – kérdeztem, és csodálatos volt, ahogy egyből rátrafált. Nem egy tízes feleletről vagy dolgozatról volt szó – a jó jegyek a licista lázadás idején teljesen hidegen hagytak –, hanem arról, amikor közismerten félénk természetem ellenére szembeszálltam egy tanárral, aki megalázott. Az azelőtti napon iskolába menet egy kutyakölyökkel töltöttem pár vidám percet, és a játékos állatka a kabátomon hagyta enyhén sáros mancsa nyomát. A szóban forgó tanár kihívott felelni, és – mivel az óráján magamon hagytam a praclinyomos kabátot – ironikusan megkérdezte: „nincs otthon mosógépetek?” Másnap az első óránk éppen az illető oktatóval volt, én pedig szándékosan az utolsó tíz percben érkeztem. Kérdő – és szerintem leplezetlenül gúnyos – tekintetére minden bátorságomat összeszedve csak annyit mondtam: „elnézést, de száradt a kabátom”. Most is tisztán fel tudom idézni a pillanatot, ahogy az osztályteremben megfagy a levegő, a tanár pedig megdöbbenésében szólni sem tud, csak int, hogy a helyemre mehetek. Ahogy leültem, a barátnőmet némán rázni kezdte a nevetés, és csak annyit súgott oda nekem, miközben minden erejével igyekezett megfékezni a kirobbanó hahotát: „olyan hülye vagy”. Ez minden addigi dicséretnél jobban esett. A szünetben aztán sorra jöttek a padunkhoz az osztálytársak, és szinte mindenki gratulált a merészségemhez.
Persze nemcsak az iskola falain belül vagy a hazafelé vezető úton éltük át barátnőmmel az igazi derű pillanatait, egy másik közös barátnőnkkel hármasban nemegyszer kacagtuk át a szalmakrumpli-illatú éjszakát, aztán volt két ifitábor is, ami szintén a köztünk lévő lélekszálakat erősítette. Legmaradandóbban az elsőről maradt meg egy kép: a szálláshelyünk udvarán tollasozunk, és a levegőben ide-oda cikázó, apró fehér labda egyszer csak eltűnik a szemünk elől, hogy a következő pillanatban egy – éppen kopjafát faragó – idősebb férfi öltözetén fedezzük fel. A barátnőm tündérléptekkel osont a faragó háta mögé, hogy a tollaslabdát észrevétlenül levegye róla, miközben nekem le kellett guggolnom a hirtelen rám törő nevetőgörcstől.
Besötétedett, mire ezeket az élményeket – és még ezeknél is többet – az időrengetegből sorra előszólítottuk. Akkor már pár percre jártunk a barátnőm szüleinek lakásától.
– Emlékszel, legutóbb ugyanígy elkísértél, aztán én téged vissza, és te megint engem – idézte fel barátnőm a két évvel korábbi találkozás menetrendjét. Persze, hogy emlékeztem mindenre, ahogy erre a legutóbbi együttlétre is fogok. Közös szavainkat, megéléseinket pedig szintén tovább őrizgettem, mint felbecsülhetetlen értékű drágaköveket, a következő találkozásig.
