Az idei ősz tizenegyedik napja vette kezdetét, véget értek a szabadtéri fesztiválok, lejárt a Forgatag, a múlté már az idei Szféra is. Amely ez évben is az eddigiekhez hasonlatosan jó hangulatú, a kortárs művészeteket szerető sokadalom találkahelyévé alakult, ismét az egykori Predeal vendéglő udvarán, idén is számos programponttal, tevékenységgel várva kicsiket és nagyokat egyaránt. De ennek már vége, és a magamfajta nyárimádó, rossz helyre született tengeri népek szomorúan veszik tudomásul a döglesztő kánikula végnapjait, a beköszönő esők időszakát, az amúgy is páratlanul szép erdélyi táj gyönyörű színekbe váltását, a hamarosan érkező tél iszonyatát a maga mínuszaival, a szükségszerű kabátviseléssel, az olajsáros pocsolyákkal és a járdákra fagyott köpetekkel, mindezt csak a karácsonyi ünnepkör oldja, aztán kezdődik az egész elölről – egészen a következő nyár ígéretével kecsegtető tavaszig.
Minderre rátromfol a minap kezdődött új tanítási év, amelyet a reggeli és déli dugók sorozata, az órákra egy helyre lehorgonyzó forgalom emel még ízletesebbé, a nyári lazulós kávé már a múlté, sietni kell, rohanni, kitenni a kocsi orrát a főúti sávba, hogy engedjen már oda be a kevésbé szamaritánus lelkületű polgártársak sokasága. Balkáni realitásunkban a nagy, magas, reprezentatív modellek itt határozottan előnyt élveznek. Sűrűsödik az időbeosztás, a vakációnak vége, az iskolások és szüleik számára a házi feladatok rondítanak bele a napi idillbe, a családi béke törékenységét a sulis tevékenységekkel kiegészülő gondok is veszélyeztetik.
Az óraátállítás már csak hab ezen a keserű tortán, a délutáni sötétedés önkéntelenül is előhívja egy-egy nyári vitorlázás önfeledt boldogságának emlékdarabkáit, mialatt teát szürcsölünk begubózva a nappaliba egy jó könyv vagy sorozat társaságában, kint pedig szemerkél a búbánatos istencsapása, és szürkébe öltözik lassan a város. Mondjuk, van varázsa ennek is, azt meg kell hagyni, csak ne tartana több hónapon át.
Szerencsére a közösségi élet, a kulturális lájf fellendül ilyenkor, kezdődnek az évadok, újra kinyitnak a színházak, elkezdik szezonjaikat a filharmóniák, a táncegyüttesek, képzőművészeti és fotótárlatok nyílnak egymás után és egymás ideje alatt, irodalmi estek, kerekasztal-beszélgetések, slam poetry események követik egymást, újra megszervezik a könyvvásárt és a rövidfilmfesztivált, valamint számos egyéb, alulról építkező kulturális eseményt, minifesztivált szerveznek a különböző civil szervezetek is. Marosvásárhely nem áll rosszul ilyen téren, sőt. Itt tényleg volt, van és lesz ahova menni, ha az ember lánya/fia nem begubózva szeretné tölteni az estéket hangulatfényekkel selymesített otthonában a sokadik netflixes sorozat fényei között. Nem csak a kocsma vagy a különböző tereken megejtendő esti korzózás között választhat, mint oly sok környékbeli, kisebb településen. És annak is örülhet, hogy ha a korzózást választja, sok mindentől nem kell tartania, ellentétben számos európai vagy amerikai nagyvárossal. Aránylag biztonságban van – az elmaradottságnak is vannak előnyei. És valószínűleg soha nem kell olyan napra ébrednie, mint azoknak, akikre huszonhárom évvel ezelőtt ráomoltak a világ egykoron legmagasabb tornyai.
